● news.bsdnet.hu

A hidegháborút követően a nyugati gazdaságpolitika alapvető célja a globalizáció volt. Úgy gondolták, hogy a környezetszennyező iparágakat célszerűbb a fejlődő világba delegálni, miközben a Nyugat megtartja magának a magas hozzáadott értékű tervezést, a szoftverfejlesztést és a pénzügyi szolgáltatásokat. Az 1980-as évektől kezdve Észak-Amerikában és Európában drasztikusan és folyamatosan szigorodtak a környezetvédelmi, munkajogi szabályozások. A bányanyitási engedélyek beszerzése évtizedes bürokratikus rémálommá vált. A vegyi hulladék és a nehézfém-szennyezés kezelése olyan hatalmas pluszköltségeket rótt a hazai vállalatokra, amelyek mellett a kitermelés gazdaságtalanná vált a szabályozatlanabb külföldi alternatívákkal szemben. A politikusok büszkén mutogatták a csökkenő hazai szén-dioxid-kibocsátási mutatókat, miközben elhallgatták azt a tényt, hogy a környezeti pusztítást valójában nem megszüntették, hanem egyszerűen kiszervezték Ázsiába. Eközben Kína rendkívül türelmes stratégiát hajtott végre. Már 1992-ben kimondták, hogy a Közel-Keletnek ott van az olaja, Kínának pedig a ritkaföldfémei. Gyakori tévhit, hogy Kína azért dominálja a piacot, mert a föld alatt náluk található meg az összes nyersanyag. Bár Kína jelentős ritkaföldfém-tartalékokkal rendelkezik, a lítium, a kobalt vagy a réz esetében a globális bányászati kapacitások döntő része Afrikában, Dél-Amerikában és Ausztráliában található. Kína ott lépett egy váratlant, hogy nem a bányászatra helyezte a hangsúlyt, hanem a finomításra, a kohászatra és a vegyipari feldolgozásra. A nyers érc kibányászása ugyanis környezetvédelmi szempontból rendkívül romboló munka, miközben az igazi érték és a stratégiai függőség ott keletkezik, ahol a nyers ércből 99 százalékos tisztaságú, akkumulátorkompatibilis vegyszereket vagy nagy teljesítményű állandó mágneseket állítanak elő. Kína a korlátlan állami tőke biztosításával érte el a mai, megkérdőjelezhetetlen fölényét, hiszen a kínai állami bankok stratégiai célként kezelték a finomítókapacitások kiépítését. Olyan olcsó és hosszú lejáratú hiteleket nyújtottak a hazai cégeknek, amelyekkel egyetlen piaci alapon működő nyugati vállalat sem tudott versenyre kelni. Ezt kiegészítette a tudatos környezetvédelmi szabályozás, amely során Peking hajlandó volt feláldozni saját természeti környezetét, és Belső-Mongóliában olyan gigantikus méretű, toxikus és radioaktív anyagokat tartalmazó mesterséges tavakat hozott létre, amelyek nyugati mércével mérve elképzelhetetlen katasztrófát jelentenének. Valahányszor feltűnt egy nyugati versenytárs a piacon, Kína elárasztotta a világot olcsó anyagokkal, szándékosan leverve az árakat, a konkurencia megsemmisülése után pedig már egyedül diktálhatta a feltételeket. Az elért monopóliumot Peking ma már nyíltan használja külpolitikai céljai elérésére és a Nyugat szorongatására. A világ először 2010-ben tapasztalta meg, hogy mi vár rá, amikor egy diplomáciai incidens során Japán őrizetbe vett egy kínai halászkapitányt a vitatott Szenkaku-szigetek közelében. Peking válaszul teljes körű ritkaföldfém-embargót hirdetett Japán ellen, a japán high-tech ipar pedig az importtól való teljes függősége miatt napokon belül megbénult. Ahogy pedig az Egyesült Államok és az Európai Unió az elmúlt években elkezdte korlátozni a Kínába irányuló fejlett csipgyártó-technoló­giák exportját, Peking azonnal válaszolt: először a gallium és a germánium exportját tette engedélykötelessé, amelyek kulcsfontosságúak a radarrendszerekben, az 5G kommunikációs eszközökben és a napelemekben, majd a grafit finomításának szigorításával mért közvetlen csapást a nyugati elektromosautó-gyártók növekedési terveire. A legújabb exportkorlátozásokkal és a ritkaföldfémek szétválasztásához szükséges berendezések kiviteli tilalmával pedig végleg elvágta a lehetőséget, hogy a Nyugat gyorsan lemásolhassa a kínai finomítókat. A nyugati politikai diskurzusban gyakran erkölcsi szemmel nézik a mára kialakult világgazdasági helyzetet, amikor Kínáról beszélnek, és a tisztességtelen verseny emlegetésével azt sugallják, mintha Peking megszegett volna egy nem létező szabályrendszert. Kína ugyanakkor nem tett mást, mint felismerte a globális trendeket, és egy harmincéves tervet hajtott végre, mialatt a nyugati vállalatok bezárták a kohóikat, mert a kínai olcsó alapanyagok használatával magasabb profitot és nagyobb részvényesi osztalékot tudtak felmutatni a következő negyedévben. Peking egyszerűen kihasználta a versenytársai rövid távú gondolkodását. A nyugati világban a politikai ciklusok csupán néhány évre szólnak, a vállalati ciklusok pedig negyedévekre, így egyetlen politikus sem akarta azzal tölteni a hivatali idejét, hogy választói tiltakozások közepette engedélyezzen egy környezetszennyező finomítót, amelynek a megtérülése tizenöt év. Ezzel szemben a Kínai Kommunista Párt megengedhette magának, hogy évtizedekig veszteségesen működtessen iparágakat a későbbi globális dominancia érdekében. Annak idején a Szilícium-völgy felemelkedésével a Nyugat elhitte, hogy aki a kódot és az intellektuális tulajdont birtokolja, az uralja a világot. Elfelejtették, hogy a kód futtatásához szerverek kellenek, a szerverekhez áram, az áramhoz és az elektromos autókhoz pedig réz, lítium és ritkaföldfémek. Kína ezzel szemben tudta, hogy a fizikai világban a hardver és az anyag az úr, és hiába tervezi meg az Apple Kaliforniában az iPhone-t, ha az akkumulátor és a mágnes nem készülhet el Kína nélkül. Európa rá­adásul abban a naiv hitben élt, hogy a gazdasági összefonódás garancia a békére, és ha Kína integrálódik a világkereskedelembe, akkor óhatatlanul idomulni fog a nyugati szabályokhoz. Ez a naivitás vezetett az orosz gáztól való végzetes függőséghez is, de míg azt az ukrajnai háború után két év alatt sikerült alternatív forrásokkal kompenzálni, a kínai nyersanyag- és feldolgozóipari függőség felszámolása minimum egy-két évtizedes feladatot jelent. Ezt tetézte a zöldre mosás állami szinten, hiszen a nyugati klímapolitika jelentős része nem volt más, mint statisztikai bűvészet. Amikor az Európai Unió bejelentette, hogy csökkentette a szén-dioxid-kibocsátását, a valóságban csak annyi történt, hogy a hazai gyárakat bezárták, és a termékeket Kínából importálták, az áru ideszállításának karbonlábnyoma és a kínai szénerőművek által biztosított energia környezetszennyezése pedig egyszerűen nem jelent meg a nyugati kimutatásokban. Felismerve a veszélyt, Washingtonban és Brüsszelben is megkongatták a vészharangokat, és olyan törvényekkel próbálják ösztönözni a hazai kapacitások újjáépítését, mint az amerikai infláció csökkentését célzó törvény vagy az európai kritikus nyersanyagokról szóló jogszabály. A nyugati világ strukturális hátrányai azonban nem tűnnek el csupán a támogatásoktól, mivel Európában vagy az Egyesült Államokban egy új bánya vagy komplex finomító engedélyeztetése, a környezeti hatástanulmányok elkészítése és a lakossági tiltakozások kezelése ma is átlagosan tíz-tizenöt évet vesz igénybe, miközben Kínában ez a folyamat egy-két év alatt lezajlik. A Nyugat ráadásul annyira leépítette a kohászatot és a bányászati mérnöki képzést, hogy generációs tudáshiány lépett fel, és nincsenek olyan szakemberek, akik értenének a ritkaföldfémek komplex kémiai szétválasztásához ipari méretekben. A szigorú munkavédelmi előírások miatt a hazai finomítású anyagok ráadásul mindig lényegesen drágábbak lesznek, így kérdéses, hogy a nyugati fogyasztók hajlandók lesznek-e jóval többet fizetni egy autóért csak azért, mert az Kína-mentes. Mivel a teljes önellátás illúzió, a Nyugat jelenleg a baráti országokból történő beszerzésre törekszik Ausztráliától Chiléig, de a feldolgozás jelentős része a finomítókapacitások hiánya miatt még hosszú évekig Kínában fog kikötni.