Magyar Péter a hátsó padból szerezte a nemzeti programját, de a valósággal nem számolt

Én a kétezres évek közepén voltam gimnáziumi diák, tisztán emlékszem még azokra a figurákra, akik a hátsó padban ücsörögtek, kocsmának képzelve az iskolát. Ők voltak a „rosszfiúk”. Azok a srácok, akik nem a tudásukkal, hanem a tanároknak való visszadumálással, a folyamatos balhékereséssel és a büszkén bezsebelt egyesekkel akartak menők lenni. Sajnos már akkor is volt egy réteg, ami szerint ez menő volt, ezért ők voltak a népszerű srácok, akik mindig kigúnyolták azokat, akik négyest vagy ötöst mertek kapni a feleleteikre és dolgozataikra. Csakhogy aztán eljött az érettségi, majd a nagybetűs élet, és kiderült a rideg valóság: a rosszfiúskodás nem épít karriert. A hátsó pad hősei szépen lassan kikoptak. Csak felnőtt fejjel vettem észre, hogy ezek a srácok szinte kivétel nélkül azért viselkedtek így, mert otthon nem kapták meg a figyelmet. Igazából sehonnan sem kapták meg. És az a kamasz, akit nem szeretnek eléggé, inkább a balhéért járó pofont választja, mint a láthatatlanságot. Ugorjunk két évtizedet az időben, és nézzünk rá a mai magyar politikai porondra. Ismerős a képlet? Csak most a gimnáziumi folyosót Facebook-kommentekre, a hátsó padot pedig a parlamenti patkó első sorára cseréltük. Magyar Péter pontosan ezt a klasszikus kamaszkori frusztrációt hozza vissza a mindennapjainkba, csak éppen egy ország sorsával játszik a háttérben, amikor összeveszik az ukránokkal, az oroszokkal és az amerikaiakkal meg a kínaiakkal – és büszke rá, hogy a tizenéves korosztály szerint ez milyen menő. Majd amikor a csőd szélén táncolunk és mindenki ránkcsapja az ajtót, akikkel üzletelhetnénk, az milyen menő lesz ám...! Milyen menő lesz majd az is, amikor üzemanyag, vagy éppen gáz nélkül maradunk, mert senki sem adja majd el nekünk. Aki meg eladná, az hatszoros áron tenné, amire persze nem lesz pénzünk. Ha valaki nem ért vele egyet, Magyar Péter mindenhova odakommentel, minősíthetetlen és megalázó üzeneteket küld. Politika helyett virtuális lincseléssel foglalkozik, a parlamentben pedig nem vitázik, hanem útszéli stílusban próbálja megsemmisíteni az embereket. Marad a hangoskodó tini dacos acsarkodása, aki képtelen elviselni, ha nem körülötte forog a világ. A baj csak az, hogy a nagypolitika nem egy osztályfőnöki intővel zárul. A hátsó padból hozott stílus lehet, hogy hoz néhány lájkot a szünetben, de a valódi világban ez előbb-utóbb pontosan oda vezet, ahová a kétezres évek rosszfiúi jutottak.