● news.bsdnet.hu

Mindent akarok, de azt most rögtön. Mindent akarok, azonnal! Mindent akarok, de azt most rögtön. Héj, még ma! Mindent akarok, de azt most rögtön. Mindent akarok, azonnal! Mindent akarok, de azt most rögtön. Héj, még ma! [...] De én türelmetlen ifjú vagyok, Mindent, mindent, mindent akarok, Mindent, mindent, mindent akarok. Héj, még ma! Mindent akarok, mindent akarok. Mindent akarok még ma! – Nagy Feró így foglalta össze érzékletesen 1983-ban, a Bikini Ki csinál sz ó dát című kiváló dadaista költeményében a hipotalamusz-agyalapi mirigy-ivarmirigy hormonális tengely működésbe lendülését, a nemi hormonok szintjének változását, a szexualitás új intenzitását, és az agy jutalmazási rendszerének átrendeződését. Hétköznapi nevén a kamaszkort. Kiből ne akarna kirobbanni a mindent átformáló, becsatornázatlan energialöket e pimasz sorokat hallgatva? Ki ne érezné úgy, hogy azon nyomban nekiindul a nagyvilágnak, és fenekestül felforgatja, leszámol mindennel, ami ósdi, ami az útjában áll, ami akadályozza a kibontakozásban? Emlékezetes időszak, mindenkit érint. Akár bele is lehet halni ebbe a halhatatlanságba, hiszen semmi nem fáj, semmi nem lehetetlen, nincsenek akadályok, korlátok. Az autonómia és a saját identitás kialakítása elhúzódó, kínkeserves, piszkos és mégis felemelő feladat. Bár a mai kutatások már arról szólnak, hogy az egészséges önállósodáshoz nem szükséges a szülők érzelmi elutasítása, akinek megadatott a tinédzserkor, erre legyintve csak annyit mond: ugyan már. „Szűzlány koromban hosszú fekete hajam volt, és akkor még tudtam hinni valamiben. Na, nem a hercegben, mint a sok kis buta kamaszlány. Hanem hogyismondjam, elkerült a nihil. Mondjuk most is hiszek sok mindenben, de azoknak a többsége rossz, azt hiszem.” Ez már egy hidrogénszőke, esetlen kamaszlány önreflexiója Ács Miklós furcsán felkavaró, nosztalgikus lakótelepi víziórohamában, az É hes ingov ány című punk-dokumentumfilmben, 1988-ban. De hasonlóan őszinte és nyers Güzü, a CPg alapítójának visszaemlékezése a nyolcvanas évek kényszerhelyzet-állapotának felforgatására. Ő önmagát sosem látta hősnek vagy sztárnak. „Azért voltam bátor, mert még fiatal voltam, tudod, jöttem a semmiből” – mondja gyakran. Emlékezetes eset, a ki vagyok én, miben hiszek, hová tartozom? univerzális kamaszdilemmára adott szélsőséges válaszreakció a csirkedarálásként elhíresült, áldozati rítusba átcsapó, 1983-as Kozák téri CPg-koncert. Aki nem ismeri a sztorit, annak írom, hogy az egyik első hazai punkzenekar a fellépés előtt ellopott egy tyúkot, hogy baromfiudvarnak rendezzék be a színpadot. Azt ugye mondani sem kell, hogy az államhatalom eleve üldözte őket. Innen jöjjön Güzü visszaemlékezése. „Elloptuk, de vissza akartuk vinni. Nem akartuk bántani azt a csirkét. Elvittük a koncertre, azt egy kis madzaggal kikötöttük a mikrofonállványhoz. Tudod, ott így mászkált is szerencsétlen abban az iszonyú hangerőben. Csak ezek állatok voltak (Güzü szavaival a nézősereg – a szerk.), azt meg akarták szerezni. Mondtam a Bélának, hogy védje. Védte is. Egy ideig. De aztán már nem bírta, mer nagyon sokan nyúltak érte. Mondtam neki, hogy akkor szabályosan vágd le, mint ahogy egy csirkét levágnak. Le is vágta. Rálépett a szárnyára, megpucolta a nyakát, elnyisszantotta, kifolyatta a vérét, azt amikor meghalt a csirke, akkor odaadta nekik. Szétcincálták. Apró darabokra. A szemét kiszedték. A csőrét mutogatták fél év múlva is, hogy Itt a csőre, itt a csőre! Kint álltak az utcán és az ablakokon át néztek be. Magukon kívül voltak az emberek. Nagyon furcsa volt, ezt nem is gondoltam, hogy ennek ilyen ereje van. Nem nagyon áldozgattam semmit még életemben előtte.” Így idézte fel a bulit, ahol nem volt pap, nem volt oltár, csak zene, testek, vér és az egymást felhergelő tömeg, amely egy profán bacchanáliában, egy spontán áldozati rítusban egyesült. A jeleneteket Bánkuti András nagyszerű fotósorozatában tekinthetik meg a tinédzserkor extrém kilengéseire vevő, erős idegzetű olvasók. Aztán van úgy, hogy annyira ellenálló egy kamasz, oly mértékben beszűkült tudatállapotban működik és eltökélt, hogy mondhatni, csoda történik vele. Madonna, Take That, Első Emelet, színes-szagos poszterek, dizsi, magnószalag, görkorcsolya fényévnyi távolságra kerülnek. Az egyik kedvenc történetem Dudás Virág és Bódis Imre, egy 17 és 18 éves fiatal pár esete, akik halálra rémülve és környezetük elől a terhességet végig eltitkolva gyermeket hoztak a világra, és akik később így emlékeztek vissza. Előbb nézzük a tizenhét éves anya, Virág szavait Friderikusz mozijában. „Közvetlenül az angol est után – ez egy nagy szereplés volt – akkor jöttek rám a szülési fájások, akkor még jól tudtam leplezni, persze, és világos, hogy nem akartam elmondani az osztálytáraimnak, hogy bocs, éppen szülök. Egész este fent voltam, nem bírtam aludni akkor már, csak egy-egy félórát, ahogy úgy elszunnyadtam. Reggel, mikor felébredtem, az osztálytársaimnak azt mondtam, hogy vakbeles fájdalmaim vannak, illetve, hogy vakbélgyanús vagyok. Ez többször előfordult már, azért nem is volt feltűnő. Mondtam nekik, hogy elmegyek haza meg orvoshoz, felmerült bennem a gondolat, hogy hazajövök. Akkor már mit tud velem csinálni anya? Akkor már nem tudott volna semmit, egyszerűen bevisz a kórházba. De nem volt busz. Így rákényszerültem arra, hogy Szegedre menjek, mert oda meg félóránként indult busz. Odamentem Szegedre a barátomhoz, letroliztam a kisszínházhoz, besétáltam. Látta rajtam, hogy gondok vannak, akkor már el is folyt a magzatvíz egy része, és akkor a barátom mondta, hogy akkor most mi van, hogy van?” Innen a 18 éves apa, Imre gondolatai. „Tizenkettő óra előtt pár perccel hátramentünk a raktárhelyiséghez, hátravittem egy ilyen bőrfotelszerűséget, Virág beleült, én terítettem le abroszokat a földre. Akkor már úgy volt, hogy megcsináljuk ketten az egészet. A gyerek feje az hamar megjelent és akkor mondtam neki, hogy nyomjad, nyomjad, amennyire tudta ő nyomta, nyomta. A gyerek az nem akart teljesen kijönni. Utána féltérdelő helyzetbe ereszkedett, álló és térdelő helyzet között volt, és akkor úgy kijött a gyerek az én segítségemmel. Az egész olyan ötven perc alatt zajlott le.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fiatalok nagy félelmükben egy lépcsőházban hagyták az újszülöttet bebugyolálva, akit a mentők hamar megtaláltak. Később visszakapták a babát, és együtt nevelték fel a kisfiút. A világ azonban nem tud elhordozni végtelen mennyiségű Johnny Rottent, Gavrilo Principet, Kurt Cobaint és Dudás–Bódis párost. Rajtuk túl is van élet. Kénytelenek vagyunk egész hétköznapi módon is átvészelni ezt az átmeneti állapotot, amelyben az ember biológiai, társas és lelki értelemben egyszerre szörnyen kitett annak, akivé válni fog, akivé formálódik. Nekünk maradnak a poszterek, a pitiáner rendőrségi ügyek, a suli mögötti sikátor, az átgondolatlan nagy szerelmek, a kínos versek és a követelőzés: Mindent akarok, még ma!