● news.bsdnet.hu

– Colm Tóibín: A Varázsló Fordította: Kada Júlia Park Kiadó, 2026, 563 oldal Fülszöveg:   A Varázsló egy nagyívű családregény, mely fél évszázadon ível át: az első világháborútól Hitler felemelkedésén és a második világháborún át a hidegháborúig. A történet a 19. század fordulóján, egy német városban kezdődik, ahol a Thomas Mann nevű kisfiú egy konzervatív, szigorú és merev apával és egy kiszámíthatatlan, excentrikus brazil anyával igyekszik felnőni. A fiatal Mann apja elől rejtegeti művészi ambícióit, a világ elől pedig vágyait. Elbűvöli München egyik leggazdagabb, legkulturáltabb zsidó családja, és feleségül veszi lányukat. Egy olaszországi nyaraláson megpillant egy fiút a tengerparton, és megírja Halál Velencében című elbeszélését. Korának legsikeresebb regényírója, az irodalmi Nobel-díj nyertese, közszereplő, akinek magánélete zárt ajtók mögött zajlik. A Varázsló elsősorban a művész mint családapa portréja. Thomas Mann mindent megtett, hogy elszigetelje magát családjától, hogy dolgozni tudjon, a külvilág mégis folyton rátört. Rendkívüli érzékenységgel megírt regényében Colm Tóibín együttérzőn rajzolja meg a száműzött német író életét és korát, mindvégig finoman egyensúlyozva a bensőséges és a sorsfordító pillanatok között. A regény a nemzetközi kritika kedvencévé vált. Elnyerte a rangos Folio-díjat, és felkerült többek között a The New York Times, a The Washington Post és a The Guardian év végi sikerlistáira. A kritikusok Tóibín eddigi legérettebb munkájaként emlegetik, amely mesteri módon ötvözi a történeti hűséget a mély lélektani elemzéssel. A post shared by Park Könyvkiadó (@parkkonyvkiado) – Thomas észrevette, mennyire magába zárja Katiát a szanatórium. Érdekelte őt a külvilág is, a történetek a gyerekeiről, a beszámolók anyjáról és anyósáról, de mindig felélénkült, ha Davosra terelődött a szó. Elmélyültebben beszélgettek, mint eddig bármikor, és itt nem volt dolgozószoba, ahová ő majd visszavonul, mégis úgy érezte, hogy Katia eltávolodott tőle. Néhányszor szóba hozta, hogy felesége talán visszamehetne már Münchenbe, de Katia olyankor szinte álmatag lett, és közölte, hogy még mindig vannak problémák a tüdejével. Így pillanatnyilag nincs lehetőség arra, hogy elhagyja Davost. Nagyon megváltozott, gondolta Thomas. Páciens lett belőle. Egy-két nap után azon kapta magát, hogy őt is magával sodorja a napi rutin. Neki sem voltak sürgető gondjai, akárcsak Katiának. Szinte megszállottan érdeklődött a bentlakók iránt, megfigyelte őket, igyekezett minél többet megtudni róluk. Hiába hozott magával könyveket, azt vette észre, hogy este már nem tud olvasni, olyan kimerült. A nappali pihenőidőben pedig eszébe sem jutott az olvasás. Pihenni akart, nyugodtan heverni, töprengeni azon, amit addig megtudott a szanatóriumról. Nagyon élvezte a délutáni pihenőt, amikor tudta, hogy nemsokára látja Katiát, és elbeszélgethetnek arról, amit a legutóbbi beszélgetésük óta eltelt rövid időben éreztek. Ő mindig tudta, hogy idegen helyen lassabban telik az idő, mondta Thomas. – De ha most visszagondolok, úgy érzem, már időtlen idők óta idefönt vagyok, és egy örökkévalósággal ezelőtt érkeztem. A kezelőorvos megállt néhány szóra, ahányszor csak meglátta Thomast és Katiát a folyosón. Éreztette velük, hogy bár olvasta Thomas könyveit, érdeklődése középpontjában Katia áll. Egy napon azonban, miután sietve biztosította Katiát, hogy foglalkozik az esetével, Thomashoz fordult, a fénybe állította, és a szeme fehérjét tanulmányozta. – Megvizsgálta már valamelyik orvos? – érdeklődött. – Én nem vagyok páciens – mondta Thomas. – Érdemes lenne kihasználnia az itt-tartózkodását. Amikor előjegyezte Thomast a klinikán, nem figyelmeztette előre, csak odaküldött a szobájába két kórházi szolgát a pihenő alatt. Azt az utasítást kapták, közölték, hogy vigyék át őt a klinikára. Amikor szólni akart a feleségének, hogy hová megy, azt mondták, nem zavarhatja a pihenőidőben. A klinikán az orvos utasította, hogy vegye le a zakóját, ingét és trikóját. Védtelennek és koravénnek érezte magát. Egy ideig várakoztatták, aztán az orvos visszajött, és szó nélkül hozzálátott, hogy megvizsgálja a hátát, öklével kopogtatta és meghallgatta, másik kezét gyöngéden a vesetájékra téve. Áthívta egy kollégáját, és utasították Thomast, hogy lélegezzen mélyen, aztán köhögjön. Föl-le jártatták a hátán a sztetoszkópot, hallgatták a belső nyomást. Az, hogy olyan sokáig, olyan tüzetesen vizsgálták, elárulta Thomasnak, hogy sok mondanivalójuk lesz, amikor végeztek. – Ahogy gondoltam – mondta az egyik. – Attól tartok, ön itt nem csak látogató – közölte a másik. – Ezt már az érkezésekor észrevettem. Még kiderülhet, milyen nagy szerencse, hogy idejött. Thomas fölvette az ingét. Be akart takarózni. – A fél tüdejével baj van. Ha most nem kezeljük, néhány hónapon belül visszakerül, erről biztosíthatom. – Milyen kezelésről van szó? – Amilyenben a többi páciens részesül. Időbe telik. – Mennyi időbe? – Minden páciens ezt kérdezi, de hamar beleunnak a kérdezősködésbe, és megértik, milyen nehéz erre válaszolni. – Biztosak abban, hogy helyes a diagnózis? Nem különös véletlen, hogy éppen itt diagnosztizálták, és nem máshol? – Az itteni levegő segít a betegség leküzdésében – mondta a főorvos. – De arra is alkalmas, hogy napvilágra hozza a betegséget. A lappangó betegség itt fellobban. Most menjen és feküdjön le. Hamarosan röntgenfelvételt készítünk önről.   Halálraítéltek utolsó étkezéseit örökítette meg egy művész Kult – 2026. október 3. – PZs Kult – 2026. október 3. – PZs A röntgen ébresztette fel őt a Davos előidézte álomból. Egy reggel közölték vele, hogy délután leviszik az alagsori laboratóriumba. Amikor Katiát faggatta erről, ő azt mondta, semmiség, csak egy módszer, amelynek révén az orvosok tisztább képet kapnak a mellkasáról és tüdejéről. A kis várószobában csatlakozott hozzá egy magas svéd. A szűk térben azon kapta magát, hogy több figyelmet szentel a svédnek, mint bárkinek, mióta idejött. Elgondolta, hogyan hatol át a röntgensugár a férfi bőrén, hogyan kutat fel a bensejében olyan részeket, amelyeket soha senki nem fog megérinteni vagy látni. Amikor kijött egy asszisztens, és szólt nekik, hogy vetkőzzenek le derékig, Thomas zavarba jött, és azt akarta mondani, ő majd később vetkőzik le, amikor a svéd már bement a röntgenterembe. De aztán inkább kelletlenül levetkőzött. Mire levette az ingét, a svéd már hátat fordított neki, és kibújt az atlétatrikójából. Bőre sima és aranyló volt a félhomályban, hátizmai telten duzzadtak. Ezekben a pillanatokban Thomasnak megfordult a fejében, olyan kevés itt a hely, hogy természetesnek tűnne, ha hozzáérne a társához, ha véletlenül odasimulna a karja a férfi csupasz hátához. Mielőtt elvethette volna a gondolatot, a svéd megfordult, és mentegetőzés nélkül Thomas jobb bicepsze köré fonta hüvelyk- és mutatóujját, hogy megállapítsa, milyen erős. Kisfiús mosollyal vállat vont, saját karizmaira mutatott, aztán megveregette a hasát, jelezve, hogy meghízott. A belső helyiségben az orvos egy szekrény előtt állt. Amint Thomas szeme lassan hozzászokott a szoba sötétjéhez, megpillantott egy guruló állványra helyezett, fényképezőgépszerű dobozt és néhány sor fotólemezt a falaknál. Üvegeszközöket, kapcsolótáblákat és magas műszereket is látott. Ez lehetne akár egy fényképész műterme, gondolta, egy sötétkamra, egy feltaláló műhelye vagy egy boszorkánykonyha is. Nemsokára megjelent egy főorvos. – Lennének szívesek mindketten csak mérsékelten jajgatni? – kérdezte. Mindenfelől nevetés hallatszott. – Megtekintenék néhány művünket? – folytatta. Elfordított egy kapcsolót, megvilágítva egy sorozat fotólemezt, amelyek kísérteties testrészeket ábrázoltak: kezeket, lábakat, combokat, karokat, medencéket; fantomszerű, ködös volt mind. A röntgengép lehántotta róluk a húst, az izmokat, áthatolt minden lágy részen, a lényegre koncentrált, arra, amilyen akkor lesz a test, ha oszlásnak indul. Thomas visszafojtott lélegzettel jártatta fel-alá a tekintetét olyasvalakinek a belső részein, aki mellett ő nyilván gyakran elmegy a folyosón, és azt vette észre, hogy a svédnek dől, válla a férfi felkarjához ér. Az orvos úgy döntött, hogy a svéd jöjjön elsőnek. Leültették szemben a fényképezőgéppel, mellkasát egy fémlemezhez döntve, szétvetett lábbal. Az asszisztens előrenyomta a fejét, és a hátát masszírozta dögönyözve. Vegyen mély lélegzetet, mondta a svédnek, és tartsa benn a levegőt. Aztán elfordították a megfelelő kapcsolót. Thomas látta, hogy a svéd csukva tartja a szemét. A műszerek kék fénnyel sisteregtek, és szikrák pattogtak a falon. Vörös fény pislákolt. Aztán minden elcsendesedett. Most Thomason volt a sor. – Ölelje át a lemezt – utasította az orvos. – Gondolja, hogy olyasvalaki, akit szeret. Szorítsa hozzá a mellkasát, és vegyen mély lélegzetet. Amikor végeztek, az orvos azt mondta neki és a svédnek, hogy várjanak. Nemsokára meglátják, mit ragadott meg a fényképezőgép. Először a svédet tekintik meg. A fénybe tartották a svéd képét. Thomas látta, hogy a mellcsont egybeolvad a gerinccel, amely egyetlen sötét, hátborzongató oszlopként rajzolódik ki. Aztán megállt a tekintete egy zsákszerű folton a mellcsont közelében. – Látja a szívét? – kérdezte az orvos. Amikor arra került a sor, hogy Thomas önmagát lássa, úgy érezte, egy kegyhely belső szentélyébe lépett. Ahogy megvilágították a képernyőt, egy pillanatig apja testére gondolt, amely már csontvázzá enyészett a lübecki temetőben. Aztán a saját testét látta úgy, mintha már a sírban nyugodna. Kíváncsi volt, a fotólemezek közt ott vannak-e felesége képei is, a képek, amelyek talán még becsesebbé tennék a szemében Katiát, ha már látta, hogyan fog kinézni az örökkévalóságban. Eszébe villant, mit kezdhetne ezzel egy könyvben, milyen drámai lenne az első alkalom, amikor egy regényíró leírja a röntgent, a kísérteties fényt, a rejtelmes hangokat, amelyeknek eredménye egy olyan kép, amilyet eddig még senki sem látott. Mintha valami varázslat csalta volna Davosba, állapította meg. Amint kiszabadul ebből a légkörből, megint munkához lát, ebben biztos volt. Alig várta, hogy visszajusson a dolgozószobájába, méltatlankodásra készen, ha valamelyik gyerek zajongana. Tiszteletteljesen végighallgatta az orvost, aki közölte vele, hogy a röntgen igazolta a gyanújukat. Ő tuberkulózisos, kezelésre van szüksége. Udvariasan, szerényen bólogatott, mintha hajlandó lenne az orvosokra bízni magát. De gondolatban már a vonaton ült, és lefelé tartott az Alpokba vágott keskeny vágányokon. WMN szerkesztőség A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Unsplash / CDC, Ali Karimiboroujeni