● news.bsdnet.hu

[sz]Földesi Zsóka, Fotó: Magnific[sz] Tudatosan próbálod a melós stresszt a küszöbön hagyni, hogy ne törje meg a családi idillt? Lehet, hogy ez nem is annyira tudatos cselekvés, hanem egy kőkemény gyerekkori reflex. Ráadásul egy olyan, ami aztán szép csendben felemésztheti a kapcsolataidat. Dr. Baráth Katalin pszichiáter szerint az, ahogy gyerekként a szüleinkhez kötődtünk, kísértetiesen meghatározza, hogyan kezeljük a feszültséget felnőttként – és hogy képesek vagyunk-e egyáltalán segítséget kérni a párunktól.  A „nem hozom haza a munkát” attitűd a szakember szerint egy klasszikus elkerülő kötődési minta. A gyerek, akinek a szülei érzelmileg elérhetetlenek vagy elutasítók voltak, megtanulja, hogy felesleges jeleznie, ha baja van. Elnyomja az igényeit, visszavonul a csigaházába, mert minek is kockáztatna egy újabb csalódást. Dr. Baráth Katalin szerint: „gyerekkorukban azt tanulták meg, hogy az ő szükségleteikre nem figyelnek.” A mai világ pedig végtelenül egyszerű menekülőutat kínál: a gyerek nem a szülőhöz fordul, hanem a telefonért vagy a gépért nyúl. A kütyü legalább nem utasítja el, és mindig ott van. Ezzel pedig egy életre szóló mintát tanul meg: a problémákat nem megbeszélni kell, hanem elnyomni valami pótcselekvésbe. A legdurvább az egészben, hogy ezek a sérülések nem állnak meg egy generációnál. A pszichológusok ezt transzgenerációs átadásnak hívják. Három formája van. Az egyik a negatív jogosultság: aki gyerekként nem kapott elég ölelést, az felnőttként nem is tudja, hogyan kell adni. A másik a destruktív jogosultság, ami még ennél is sötétebb: akit bántottak, feljogosítva érezheti magát, hogy ő is bántsa a saját gyerekét. És a legfrusztrálóbb, hogy a kör még akkor sem törik meg, ha valaki pontosan tudja, mit rontottak el a szülei. Baráth Katalin arra figyelmeztet, a tudatosság nem mindig elég: „A sérült kötődési zavarok akkor is továbbadódhatnak a következő generációra, ha egyébként valaki tudatában van a saját gyerekkori sérüléseinek, és pontosan tudja, hogy máshogy szeretné csinálni.” A legsúlyosabb eset a dezorganizált kötődés, ami a bántalmazott vagy elhanyagolt gyerekeknél alakul ki. Itt a gyerek egyszerre vágyik a szülő közelségére és retteg tőle. De a kép ennél árnyaltabb: nem csak a durva traumák vezetnek ide. Egy túlzottan féltő, vagy egy folyton magát hibáztató, határozatlan szülő is képes ugyanezt a káoszt létrehozni a gyerekben, aki soha nem érzi magát biztonságban. Ott van a szorongó-ambivalens típus is, akinek a szülője hol ráveti magát a szeretetével, hol meg napokra eltűnik. Ez a gyerek csimpaszkodni kezd, mert sosem tudja, mikor kap legközelebb figyelmet. Felnőttként pedig folyamatosan a megerősítést keresi, miközben legbelül biztos benne, hogy úgysem elég jó. A jó hír az, hogy ebből a spirálból ki lehet szállni. A korai felismerés és a megfelelő terápiák, mint a családterápia vagy a traumaterápia, képesek felülírni a berögzült, mérgező mintákat. Ez nemcsak egyéni, hanem társadalmi érdek is, mert a gyerekkori sebekből fakadó mentális és testi betegségek költségét végül mindannyian megfizetjük. A téma itthon is egyre kutatottabb. A szakmai fórumokon ma már arról beszélnek, hogy a gyerekkori traumák dózisfüggőek: minél több negatív élmény ér valakit, annál nagyobb eséllyel lesz felnőttként függő, impulzív vagy küzd mentális zavarokkal. A friss hazai kutatások is egyértelműen igazolják, hogy a gyerekkorban elszenvedett ártalmak egyenes utat jelentenek a felnőttkori egészségügyi problémákhoz. Via [kapcsolodo]intenzives-szakapolo-mondta-el-miert-ne-remulj-meg-az-intenziv-osztalytol-ha-oda-viszik-a-hozzatartozodat/[kapcsolodo]