● news.bsdnet.hu

Eddig is tiszteltem Borisz Bondarjevet, a volt orosz diplomatát, aki az Ukrajna elleni invázió megindulása miatt lemondott posztjáról, majd sürgősen emigrált is, mivel pontosan tudta, hogy a Repülő Ember csak Beljajev fantasztikus regényében fordul elő és ő rosszul bírná, ha kiesne egy nyolcvanadik emeleti ablakból. Főleg a zuhanás vége lenne zsenáns. (Képünk illusztráció) Eddig tiszteltem, de most kalapot emelek előtte. Olyan eszmefuttatást tett le a közönség eléa Moscow Timesban,ami ugyan Putyin vezetői alkalmatlanságáról szól (az Oroszországban már általánossá vált internetblokkolások kapcsán), azonban vonatkozik bizony Trumpra, Hszi Csin-pingre, de Orbán Viktorra is. Rávilágít arra, mi a világ jelenlegi válságának az oka: egyszerűen csak annyiról van szó, hogy a legtöbb hatalom autokrata és alkalmatlan személyek kezében összpontosul a rosszul szervezett államrendszerek miatt. De lássuk, mit mond Bondarjev. Az írás jellege kicsit kínaias, mintha Szun-ce fogalmazta volna, nagyon egyszerű maximákat szögez le – emiatt teljesen közérthető – de remélem is, hogy lesz akkora jelentősége, mint A háború művészetének.Ez ugyanis a béke művészete.Megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg. Sokak szemében a vezető az a személy, aki mindent tud, mindent megért, és minden megoldást egyedül eszel ki. Állítólag neki kell ötleteket generálnia, kiutat találnia a válságból, míg a beosztottaknak csak az utasítások végrehajtása marad. Gyakran hallani olyan kijelentéseket, hogy „Putyin elrendelte a Telegram blokkolását” vagy „Putyin utasítást adott egy szuverén internet létrehozására”. Az a benyomás alakul ki, hogy Vlagyimir Putyin ül az irodájában, kitalálja, hogy nem lenne rossz valamit blokkolni, sőt, esetleg kifejezetten jó lenne, és kiadja a megfelelő utasításokat. A valóságban azonban más a helyzet, és a vezető szerepe is alapvetően más. A jó vezető Bármely nagy vezető első – és legfontosabb – feladata annak meghatározása, hogy egyáltalán merre kell haladnia a szervezetnek, amit irányít, mivel foglalkozik és mit akar elérni. Pontosan az a vezető dolga, hogy válaszoljon a legmagasabb szintű kérdésekre: mi a cél, mit tekintünk sikernek, mely kockázatokat tartjuk a legfontosabbnak, mire fordítsuk az erőforrásokat, és mire ne. Más szavakkal: a vezető nem konkrét lépéseket határoz meg, hanem a haladás irányát és azokat a kritériumokat, amelyek alapján később az összes többi döntést meg kell hozni. Általánosságban elmondható, hogy egy jól felépített szervezet normál üzemmódban egyáltalán nem igényli a vezető állandó beavatkozását. Ha a kulcsfontosságú pozíciókba a megfelelő embereket helyezték, ha rendelkeznek megfelelő hatáskörrel, felelősséggel és értik a közös célokat, a rendszer képes önállóan is működni. Ha a szervezet csak akkor működik, ha a vezető személyesen hagy jóvá minden döntést, minden konfliktust megold és minden problémába beavatkozik, az azt jelenti, hogy rosszul van felépítve. A vezető szerepe nem a szokásos, hétköznapi helyzetekben válik különösen fontossá, hanem akkor, amikor problémák, válságok és konfliktusok merülnek fel a rendszer különböző részei között, és olyan megoldási lehetőségeket kell választani, amelyek egymásnak ellentmondhatnak. A pénzügyesek azt mondják, hogy spórolni kell, a termelésért felelősök – hogy többet kell költeni, a biztonságiak azt javasolják, hogy szigorítsák a szabályokat, a fejlesztési osztály pedig éppen ellenkezőleg, azt szeretné, hogy lazítsák azokat. Az ilyen pillanatokban kezdődik a vezető igazi munkája: választania kell a lehetőségek közül, és felelősséget kell vállalnia ezért a választásért. A legfőbb vezető nem lehet egyszerre a legkiválóbb szakértő minden kérdésben. Nem értheti jobban a gazdaságot, mint a közgazdászok, a technikát, mint a mérnökök, a jogot, mint a jogászok, a kockázatokat, mint a biztonsági szakértők. Ha a szervezet elég nagy, ez fizikailag lehetetlen is volna. Ezért létezik a vezetői apparátus: helyettesek, tanácsadók, asszisztensek, osztályok, igazgatóságok, szakértők, szakemberek. Mindenki a saját területéért felel, információkat gyűjt, elemzi a történteket és javaslatokat készít. Ha a vezetőnek egyik javasolt változat sem felel meg, visszaküldheti őket, és azt mondhatja: ez nem elég, ezt vagy azt nem vették figyelembe, itt túl nagy a kockázat, amott a megoldás túl drága, emitt pedig éppen ellenkezőleg, túl szegényes. Ekkor a rendszernek új változatokat kell készítenie. Ezért egy jó vezető nem feltétlenül a szervezet legokosabb embere, és nem feltétlenül a legjobb szakember. Ő az a személy, aki tud helyesen választani, átlátva az összképet és a haladás irányát.* *Tehát az a jó vezető, aki tudja, hogy nem ő fújja a passzátszelet – ezzel szemben azt istekintetbe veszi,hogy létezik passzátszél és annak felhasználását vagy esetleges veszélyeit szakértő meteorológusokkal tanácskozza meg. Legfőképpen pedig: nem ad utasításokat a légmozgásoknak. A rossz vezető A rossz vezetők úgy gondolják, az a feladatuk, hogy ők legyenek a legokosabbak a teremben. Hogy kizárólag nekik kell kitalálniuk a megoldásokat, a szakértők pedig csak arra kellenek, hogy a vezetőség már kész elképzeléseit papírra vessék. Egy ilyen vezető beleszól a részletekbe, olyan dolgokról kezd el érvelni, amelyekben kevésbé ért, mint az alárendeltjei, és a szervezetre kényszeríti saját elképzeléseit ahelyett, hogy a szakértők tudását használná fel. A beosztottak gyorsan rájönnek, hogy tőlük nem elemzést várnak, hanem a már meghozott döntés megerősítését. A javaslatok már nem mennek át a szakértői szűrőn, és lényegében egyetlen ember – a főnök – véleményén és tudásán alapulnak. Ennek következménye a hibák egyre növekvő kockázata. Megkezdődik a leépülés. A legprofibb emberek vagy elmennek, vagy elhallgatnak. Azok maradnak, akik a legjobban tudnak bólogatni.* *Egészen pontosan ezt láttuk a magyar közéletmindenterületén az elmúlt 16 évben. Mivel a szakértelem szerepét átvette a hűség és a bólogatás, gyakorlatilag nemcsakaz egyik vagy másik rendszer vált működésképtelenné, az oktatástól a postáig, vasútig, egészségügyig, hanemmaga a teljes társadalom,egy kritikus szint elérése után majdnem egyszerre, és nem értettük, mi a baj: hiszen nemrég még működtünk! Nem kizárólag az anyagi források hiánya volt a baj. Ahol bolondok osztják az ukázt, ott az Isten pénze sem segít. Ahol nincs orvosi rendelő, vagy ha van, nincs benne orvos, oda hiába építünk égig érő vascsicsergőt. A bolondbiztos védelem Az egyetlen védekezési lehetőség az ilyen hanyatlás ellen az, hogy a vezető elszámoltatható legyen azok előtt, akiknek az érdekeit kell szolgálnia. Ha a vezetőnek nincs külső elszámoltathatósága, ha senki sem vonhatja felelősségre az eredményért, akkor nagyon gyorsan eltűnik az ösztönzés is arra, hogy valóban a legjobb megoldásokat válassza. Sokkal könnyebb azokat választani, amelyek kellemesebbek, megszokottabbak, megfelelnek az előítéleteinek, vagy lehetővé teszik a saját hatalmának megőrzését. Pontosan ezért vannak minden normális rendszerben olyanok, akiknek a vezető elszámolással tartozik. Egy vállalat vezetője számára ez az igazgatótanács és a részvényesek. Egy politikus számára ezek a választók, a parlament, a sajtó, a bíróság és az ellenzék. Mindezek az intézmények nem azért szükségesek, mert a társadalom vagy a parlament jobban ért a részletekhez. Azért szükségesek, mert arra kényszerítik a vezetőt, hogy ne feledje: az ő feladata a legjobb megoldás kiválasztása azok számára, akiknek érdekében a szervezet egyáltalán létezik. És fordítva: minél kevesebb az elszámoltathatóság, annál könnyebben keveri össze a vezető a saját érdekeit a rendszer érdekeivel. Pontosan ezért halmozódnak fel szinte mindig a hibák az autoriter rendszerekben. Hiányzik a legfontosabb korrekciós mechanizmus: az a lehetőség, hogy a vezetőt felelősségre vonják azok előtt, akikért dolgoznia kell.* *Ez hát a magyar – és orosz, amerikai, kínai – rendszer baja. A vezető nem tartozik elszámolással. Illetve tartozik, de olyanoknak, akik teljes mértékben tőle függenek. A Vezér teljes, tökéletes és mérhetetlenül tisztaságos, felkent személye édesen illatozik, ezt a fenekénél tolongó propagandisták is tanúsítják, sőt, voltaképpen tőlük tudjuk, hiszen más a közelébe sem kerül. Az elszámoltatás és a felelősségre vonás lehetőségének hiánya miatt tragikomédiába fullad a rendszer, mielőtt eljut a teljes csődig. Mikor odaér, a komédia elköszön és a polgárokkal csak hű társuk, a tragédia marad. A Kreml realitása Az orosz rendszerben éppen az a probléma, hogy a legfőbb vezető gyakorlatilag senkinek sem tartozik elszámolással. Ezért az ő szférájában hozott döntések nem úgy készülnek, ahogyan az az ország számára a legjobb lenne, hanem úgy, ahogyan a beosztottak véleménye szerint a főnöknek személyesen a legkellemesebb és legkényelmesebb. Nem meglepő, hogy a legfelső szintre leggyakrabban nem a legésszerűbb döntések jutnak el, hanem azok, amelyek a leginkább megfelelnek a vezetés elvárásainak. Ha a főnök szereti a totális ellenőrzést, új korlátozásokat fognak javasolni neki. Ha a keménységet szereti – új repressziókat. Ha meg van győződve arról, hogy minden probléma az „ellenséges befolyásból” származik, újra és újra olyan javaslatokat fognak elé terjeszteni, hogy valamit tiltsanak be, blokkoljanak vagy szigorítsanak. Putyin általános feladatot tűzött ki maga elé: „a háborúban való győzelem biztosításához szükséges intézkedések meghozatalát”. Minden szervnek megvan a maga felelősségi területe, és be kell mutatnia neki a munkáját. Az FSZB-nek például biztosítania kell a megbízható és nyugodt hátországot, és intézkedéseket kell javasolnia arra, hogyan lehetne a hátországot még megbízhatóbbá és még sokkal nyugodtabbá tenni. Az internet túl nagy mozgásteret biztosít. Túl sok a szabadság rajta és erősek az ellenzéki hangok. Így nincs semmi furcsa abban, hogy a Lubjankán javaslatokat készítenek erről – valami olyasmit, hogy „a társadalmi stabilitás biztosítása, valamint a provokációk és egyéb destabilizációs kísérletek megakadályozása érdekében célszerűnek tartjuk további intézkedések meghozatalát az egyes információs forrásokhoz és platformokhoz (például a Telegramhoz) való hozzáférésről, amelyeket destruktív tartalom terjesztésére és jogellenes tevékenységek koordinálására használnak”, és így tovább. Természetesen az FSZB nem fogja megemlíteni, hogy a Telegramot az orosz katonaság is használja, vagy hogy az internet blokkolása hatalmas gazdasági károkat okoz. A következmények nem tartoznak a szerv hatáskörébe. A szolgálat feladata – megmutatni, hogy kézben tartja a helyzetet, és készen áll bármilyen fenyegetés elhárítására. Ha Putyin véleményt kér az FSZB javaslatairól a gazdasági miniszterektől vagy a belpolitikáért felelős kormányzati tisztviselőktől, azok azonnal megértik, hogy ez a kezdeményezés nyilvánvalóan tetszeni fog a vezetőnek, és nem lenne bölcs dolog nyíltan ellenezni. A legtöbb, amit tehetnek, az, hogy enyhe (miért is kellene feleslegesen összeveszni a titkosszolgálattal) ellenvetéseket tesznek, például: „összességében a javaslat figyelmet érdemel, azonban bizonyos negatív gazdasági hatásokkal járhat”. Erre Putyin csak megvonja a vállát: „A negatív hatások nyilvánvalóan nem annyira kritikusak, különben a gazdasági blokk élesebben tiltakozott volna, a biztonságra és a stabilitásra jelentett fenyegetések pedig teljesen nyilvánvalóak. Az FSZB-nek igaza van.” És úgy dönt, hogy egyetért a javaslattal. A kérdés el van döntve. Ez azt jelenti, hogy Putyin személyesen kezdeményezte a Telegram blokkolását? Nem. Ezek az ötletek a rendszeren belül születnek. De egyértelműen összhangban vannak azzal a vonallal, amelyet Putyin választott – és ő egyetért ezekkel a javaslatokkal, mert azok megfelelnek a saját globális elképzeléseinek. Pontosan ezért tűnik az orosz rendszer oly gyakran egyszerre rendkívül személyközpontúnak és rendkívül bürokratikusnak. Egyrészt az egész közpolitika egyetlen személyre vezethető vissza. Másrészt a valódi döntések az apparátuson belül születnek, de már előre meghatározott keretek között. Így állnak a dolgok az orosz államgépezetben.* *Tökéletes leírását látjuk annak, hogyan fordulnak a dolgok a lehető legrosszabbra, amennyiben egy beteg rendszer keretei között mindenki azt teszi, amit elvárnak tőle. Pontosabban: nem adolgátteszi, hanemaz elvárásoknak felel meg.Magyar példával élve: lehet, hogy valami az adózási fegyelem szigorításának indul, de minden akadály nélkül a KATA ellehetetlenítése lesz belőle a rendszerben. Abban a rendszerben, mely természete szerint malomkővel hegyezi a ceruzát, hiszen azt a Vezér hegyesen szereti. Mindegy, hogy hegyezővel jobb, olcsóbb, kényelmesebb és hegyesebb is lenne: a malomkő nagyobb, durvább, jobban látszik, inkább mutatja az egyetértést, lojalitást! Azok a zavaró, makacs tények Egyébként Putyin ellenfeleinek táborában is találhatóak hasonló jelenségek. A demokráciákban az ellenzéki politikusok kampányaikban többnyire a szabadságról, a kollektív vezetésről és az erős intézmények szükségességéről beszélnek. A gyakorlatban azonban sok ellenzéki struktúra úgy működik, mint egy-egy kis diktatúra. Gyakran lehetetlen eldönteni, ki tartozik egy-egy „vezető” csapatába (és egyáltalán létezik-e ilyen csapat), ki készíti elő a döntéseket, és ki emelhet ellenvetést. Ha a politikus körül nincs látható csapat és nincs tér a vitára, az azt jelenti, hogy a mozgalom nem eszmék, hanem egy személyiség köré épül. A politikai vezető szerepe éppen abban áll, hogy erős csapatot gyűjtsön maga köré. Nem lehet ő az egyetlen ötletforrás, az egyetlen stratéga és az egyetlen ember, aki mintha minden kérdésre tudná a választ. A politika nem az egyéni megvilágosodás terrénuma. Sokkal inkább kollektív munka. Sőt, még ennél is több: kollektív alkotás. A vezető fő feladata pedig az, hogy ennek az alkotásnak a katalizátora legyen, és ideológiai keretet adjon neki. Ha viszont a vezető helyett egy olyan főnököt látunk, aki soha nem téved, az már nem vezetés. Ez pedig éppen annak a vezérkultusz-rendszernek a kezdete, amely ellen ezek az emberek látszólag fellépnek. És akkor csak az arcok cserélődnek, a hatalom logikája pedig változatlan marad.* *Sapienti sat, erről magyar példát nem mondok, találjon mindenki magának. Nem lesz nehéz feladat. Elmondhatjuk tehát, hogy elég lenne megszabadítani a világot az elvben demokratikus rendszerek hibáit kihasználó autokratáktól? Nem, nem mondható el, ugyanis a helyzet javulásához szükség lenne egy nagy átszervezésre is a rendszereken belül. Nem, nem az ideológiai alapok megváltoztatásáról lenne szó, hanem arról, hogy ne alakuljon ki az zsarnokság, a számon kérhetetlenség jelensége, a Fejbólintó Jánosok uralma, az állandó megfelelési kényszertől hajtott Buzgó Mócsingok diktatúrája. Nem az alapelveket kell átalakítani, hanem a hatékonyságot szükséges növelni és állandó kontrollal gondoskodni arról, hogy autoriter egyéniségek ne kerülhessenek még a hatalom közelébe sem. Működjenek azok a bizonyos, sokat emlegetett fékek és ellensúlyok. Ebből a szempontból az államforma mindegy is: Dánia például jól működő monarchia, Mexikó nagyon rosszul működő demokratikus államszövetség, arról pedig, hogy Magyarország micsoda, külön pályázatot kell majd kiírni, mert egyelőre nehéz meghatározni. De nem az államrend fajtája számít, hanem a működőképessége. A feladat egyszerű: ki az autokratákkal és a hülyékkel a hatalomból és be a szakértőkkel. Mindjárt beljebb leszünk. Javaslom, hogy legalább próbálkozzunk meg a Bondarjev-recepttel. Csak nyerhetünk vele. Most lenne rá lehetőség. Szele Tamás