● news.bsdnet.hu

– A kampány során Orbán Viktor országjárásának két helyszínén is találkoztunk a közönség soraiban, Székesfehérváron és a budai Várban, a záróeseményen. A sport világából többen feltűntek a nemzeti oldal mellett, ön miért érezte fontosnak, hogy személyesen is jelen legyen, kifejezze hovatartozását? Nem tartott attól, hogy később hátránya származhat abból, ha az előző miniszterelnököt támogatja? – Az említettek mellett a Digitális Polgári Körök kaposvári eseményén is jelen voltam. Ha valaki pozitívumként élte meg az elmúlt tizenhat évet, látta a fejlődést, az eredményeket, érezte őket a saját hétköznapi életében, akkor nem tartom sportszerűnek, ha úgy csinál, mintha mi sem történt volna, vagy elfordítja a fejét. Jól emlékszem a 2010 előtti időszakra és az utána következőre, meg tudom ítélni a különbséget. Felnőtt egy generáció, amelyik nem emlékszik a korábbi állapotokra, amikor romjaiból kellett a jobboldalnak újraépíteni az országot – nem lehet letagadni, elfelejteni, érdemes időnként felidézni. A személyes megélésen túl, a saját szemszögön kívül azonban sokkal fontosabbnak tartom a nemzeti értékrendben való gondolkodást. Amikor az elmúlt másfél évtizedről beszélünk, elsőként említem meg a nemzetegyesítést mint az Orbán-kormány érdemét. Akiknek vannak barátai, ismerősei a határon túlról, elmondhatja, teljesen más érzéssel élik az életüket, mint előtte. Számomra fontos a hűség, az értékrendem stabil, és nem változik, nem billeg vagy forog attól, hogy változás történik a politikában, pedig hozzáteszem, már az utolsó négy év sem volt könnyű. A nehézségek ellenére maradok, és teljesen normálisnak tartom, ha valaki kiáll a nemzeti oldal, a közös értékeink mellett. – Hogyan élte meg az elmúlt heteket a váltás óta? – Letaglóztak az első napok, és a baráti társaságom is hasonlóan élte meg ezt az időszakot, a fordulópontot talán Orbán Viktor Doperanos-beszélgetése jelentette. Bizonytalanságban vagyunk, jelenleg senki nem tud semmit arról, hogy mi fog történni, miben következik be változás, ami a mindennapi életünket érinti. A sportról, a saját közegünkről sem tudunk konkrétumokat. Számomra a legelkeserítőbb, ahogy az elmúlt tizenhat évet katasztrófának próbálják beállítani. Nem tudok azonosulni és egyáltalán nem értek egyet azzal, ahogy ezt a választást rendszerváltásként fogják fel. Már csak azért sem, mert nem 16 évről kell hogy beszéljünk, hanem négyszer négyről, a Fideszt ugyanis négyszer választották meg a magyarok egymás után kétharmaddal. Ha valamit leváltottak, akkor maximum csak az utolsó négy évet, nem a tizenhatot! Az eredményeket nem lehet letagadni. – Lát esélyt a Fidesz és a nemzeti oldal szétesésére? Össze lehet most tartani? – Mindenképp szükség van vezetőre, de nem látom a szétesés jeleit, és ne becsüljük alá két és fél millió ember erejét. Kell egy kis idő a feldolgozásra, amíg mindenki végiggondolja a történteket, nem várhatóak most nagy kiállások és ötletelések. Párhuzamot húzhatunk a sporttal, egy világverseny után sem másnap kell kiállni és megmondani, mi lehetett a hiba, milyen változások kellenek a folytatáshoz. Pályakezdőként kerültem Széles Sándor mesteredző mellé, a korábbi mondatai jutottak most eszembe: „Azt a típusú munkát, amit együtt csináltunk, tovább tudnád egyedül is vinni, én itt állok melletted, mögötted. Szakmailag felkészült vagy vezetőedzőnek, a különbség az lesz, hogy amikor már nem állok melletted, vezetőként úgy hozol döntést, hogy tied lesz a teljes felelősség.” Az is sokszor említette: a versenyzőnél az éles helyzetek büntetik az edzetlenséget, az edzőnél pedig az éles helyzet bünteti a tapasztalatlanságot. A mostani életünkre és a politikai helyzetre is ráillik, Orbán Viktor is hangoztatta: a tapasztalat érték. Azt gondolom, a megújuláshoz is tapasztalt vezető szükséges. – Érdekes, hogy a sport világából hozott példák szinte mindig átültethetők az élet egyéb területére. Ha visszagondol az edzői pályafutására, előfordult olyan világesemény, amelynek kimenetele hasonlított a mostani választási vereséghez? Amikor úgy érezte, a felkészülés, a taktika rendben volt, a munkát beletették, mégsem sikerült elérni a kitűzött célt, és nem értette, hol lehetett probléma? – Abszolút! Ezért is érdemes a sportból példákat hozni, mert a sport tanít. Előfordult, hogy minden munkát maximálisan beletettünk, és igazságtalannak éreztem az eredményt, az egész helyzetet. A választ biztos nem másnap találod meg, hanem mélyebb (ön)elemzést igényel. Széles Sándorral többször kerültünk ilyen helyzetbe, mindig azt vallotta: a megoldáshoz a fő problémát kell meghatározni. Az eredmény megmagyarázásához összeszedhetünk több apró hibát, ráfoghatjuk számos okra, de ez valójában csak elkeni a valódi problémát, és nem tárja fel a teljes szituációt, nem érted meg, nem látsz rá, és nem tudsz érdemben változtatni. – Először mindig a vezetőnek kell megtalálni, feltárni a problémát és változtatni? – Hosszú évekig dolgoztunk együtt hárman edzők, Széles Sanyival és Kovácshegyi Ferenccel. Sanyiban talán az volt a legkülönlegesebb, hogy már a 90-es évek végén partnerként tekintett az úszókra, mindig elmondta a versenyzőinek már 10-12 éves koruktól, hogy mit és miért csinálunk, mi a célunk vele. A hibáknál hasonlóan elemeztünk. Amikor a gyerekekből felnőtt versenyzők lettek, beért a pedagógia, mindig közösen megbeszéltük. Amikor Kapás Boglárkával úszásnemváltáshoz érkeztünk, bár 800 méter gyorson a világelithez tartozott, olimpiai bronzérmes volt, több gyorsúszószámban Európa-bajnok. Mégis elérte a határait, nem tudott már nyerni, ezért a változás mellett döntöttünk. Az idők alapján távolinak tűnt, hogy pillangón ér el eredményt. Mégis úgy állt hozzá, megpróbálja felhozni magát olyan szintre, hogy esélye legyen a győzelemre. Néha közösen kockáztatni kell a további célok érdekében. A partneri viszonyból következik, ha nem végrehajtóként, hanem alkotóként bánsz a versenyzővel, bevonod a munkába, véleményt formál, nagyobb a kedve, a motivációja, alakítójává válik a folyamatnak, és a saját felelősségét is jobban átérzi. Létezik demokrácia a sportban, a medencében, de a döntés és a felelősség végül mindig a vezetőé. – Mennyi időt szokott hagyni magának mondjuk a nagyobb versenyek után az elemzésre, újratervezni, új alapokat lefektetni, más irányt meghatározni, a hibákat feltárni, újraépítkezni, megújulni? – Eredménytől függetlenül szükséges az elemzés – szerencsére sikerből többet éltem át, de a győzelem és a kudarc után ugyanúgy áttekintem a történteket. Időszakonként haladunk. A politikában a négyévenkénti megmérettetés a választás, nálunk az olimpia, tehát a ciklusosság is közös pont. Ahogy haladunk előre, úgy látjuk, honnan indultunk az adott évben, és hogyan fejeztük be. A „részidőket”, a három évet végig tudjuk elemezni. A szövetségi kapitányként három egymást követő olimpián győztes Kemény Dénes szerint a sikeres ember nem kellően motivált a hibái felismerésében. A győzelmi szériában hajlamos gyorsan továbblépni, hiszen minden működik. Ha érkezik egy váratlan kudarc, jobban megviselheti, visszavetheti és rákényszeríti a mélyebb elemzésre. Tanulva ezekből, inkább a folyamatos elemzésben hiszek, mert pontos visszajelzést ad, hol tartunk, azt is megmutatja, ha nem értük el a tervezett szintet, lehetőséget ad felismerésre, reagálásra, változtatásra. A siker során az ember motivált, és már tűzi ki a következő célt. A kudarc megállásra késztet, a fő problémát kell megtalálni ahhoz, hogy továbbléphess. – A párizsi olimpiával sok szempontból lezárult egy korszak az életében: az önnel sok közös pillanatot, világversenyt, sikert megélt egyik legrégebbi versenyzője, Kapás Boglárka is visszavonult. Egy másik úszója olimpiai bajnok lett, de befejeződött a történetük. Az edzők kevesebbet beszélnek a saját érzéseikről, megéléseikről, de előfordult az elmúlt két évben olyan pillanat, amikor elgondolkodott a befejezésen, a folytatás értelmén? – Inkább lendületet vesztettem. Sok igazságtalanság zúdult rám a médiából és a közösségi felületekről, ami valóban rosszul érintett. A befejezés nem fordult meg a fejemben, de az igen, hogy a profik és a felnőttek után inkább utánpótlással foglalkoznék. De vannak olyan versenyzőim, akik még most vannak a csúcs közelében vagy előtte állnak, mint Márton Richárd és Zombori Gábor, nagy motiváció velük folytatni és elérni a céljainkat. – Elgondolkodott azon is, hogy helyes irányt képvisel-e? Megingott bármikor az önmagába vetett hite? – Megingott, de hamar helyreráztam magam. Mindig az emberi oldalát nézem elsőként a versenyzőknek, alkotó partnernek tekintem őket, és megerősítettek abban, hogy ez a helyes út. Kapás Bogi mondta, hogy amit képviseltem, az jelenti az edzői erősségemet, ne adjam ezt fel soha. – Bár tudatosan készültek közösen Kapás Boglárka pályafutásának lezárására, megviselte, hogy nélküle folytatja a munkát, nehéz volt elengedni? – Eleinte küldtem neki képet, amikor a 200 pillangó versenyszáma következett, és már nélküle álltak rajtkőre a versenyzők. Bogi mindennap úgy érkezett edzésre, hogy sugárzott róla a tettvágy. Mindig előre akart lépni, jobb akart lenni, abszolút maximalizmus jellemezte, és ez a felfogás hatással volt a többiekre, így a mindennapi helyzetekben érzem a hiányát. Az előzőekhez visszakapcsolva, az elemzéseim alapján épp erre az évre döntöttem a változás mellett, a korábbiaktól eltérően elmozdultunk abba az irányba, hogy a felkészülés mellett többet versenyzünk a két úszómmal. Látom a hatását, Márton Ricsinél abszolút bejött, rövid pályás csúcsot úszott, és a több versennyel járó inger is pozitív hatással van rá. – A szakmája rákényszeríti az állandó újratervezésre, változásra? Minden négy év másról szól? – Mocsai Lajos megtisztelő felkérésére részt veszek egy előadás-sorozaton – Kemény Dénes, Rátgéber László és Faragó Tamás társaságában –, amely a szakmai megközelítés helyett az edzők filozófiájára, gondolataira kíváncsi. A felkészülés során azt is tanulmányoztam, mi változott évtizedek alatt. A fejlődés egy folyamat, érdekelt ezek alakulása. Visszanéztem, milyen módszerekkel készültünk a kétezres évek elején, 2004 és 2010 között, aztán Gyurta Dániel csúcsidőszakában, 2012–2013-ban, majd 2016-tól Kapás Bogival. Számomra is érdekes felismerés, hogy nem a saját rendszeremet és módszereimet vittem tovább, hanem teljes egészében a versenyzőhöz alkalmazkodtam, nem azt tartottam szem előtt, ami korábban bevált és ragaszkodtam hozzá, hanem felmértem, mire van igénye, szüksége az úszónak, és hozzá igazítottam a módszert. Gyurta Dani, Kapás Bogi, Milák Kristóf és Márton Ricsi is kétszázas úszók, mégis szembeötlő, mind a négy versenyző más rendszerben készült. Ha a korábbi módszerekhez ragaszkodom, kudarca vannak ítélve. Nincs egy biztos győzelmi terv, ami évtizedekig minden szituációban működne, minden ciklus másfajta, szakaszonként szükséges módosítani. A legjobb eredmény érdekében meg kell tanulni változtatni. Ami húsz éve működött, napjainkban már nem fog. Emellett a generációs különbségek is szembeötlők, másfajta eszközökkel érhető el a megfelelő munkabírás és a motiváció megtalálása, fenntartása. – Edzőként sincs egyszerű helyzetben, amikor távoli célt kell meghatározni annak a generációnak, amelyik a most, rögtön, azonnalhoz szokott… – Ez a világszintű probléma a sport ellen dolgozik, pláne egy olyan monoton sportágban, mint az úszás. Tényleg kitartásra, küzdeni tudásra nevel. De egyre nehezebb bevonzani és ott tartani őket. Két éve, az önkormányzati választás és a párizsi olimpia előtt találkoztam Orbán Viktor miniszterelnökkel Kaposváron az uszodában. Érdeklődött az Úszó Nemzet programról. Elmondtam, hogy csak Kaposváron és környékén ezerhétszáz gyerek vesz részt a programban. Azt válaszolta, lehet, hogy nem mindegyikből lesz profi úszó, de legalább ott vannak a medencében, és nem a telefont nyomkodják otthon. Óriási kihívás a fiatalt kitartó munkára bírni, amikor a telefonján a figyelmét másodpercekig lehet lekötni. Nemcsak könyvet, már cikkeket sem olvasnak, a nemzetünk szempontjából is megoldandó probléma a fiatalok megszólítása, megragadni a figyelmüket olyan dolgokkal, amik esetleg tőlük és a generációjuktól egyre idegenebbek. Befolyásolják őket a külsőségek, ha látnak egy új trendet – és ez sajnos az úszásra is igaz –, pillanatnyi benyomás alapján hajlamosak vakon követni, de nem ismerik a hátteret, a módszereket, azt, hogy az illető hogyan jutott el odáig, milyen folyamat által. Képesek vadidegen dologban hinni anélkül, hogy biztos tudásuk volna róla. A tapasztalat és a rutin vagy szakmaiság helyett pillanatnyi ingerekre ülnek fel… A mostani világunkban vannak, akik évtizedek óta eredményt érnek el, tapasztalattal, szakmaisággal, és vannak a kívülről bekiabálók, akik szerint minden másként van… – Újfajta példaképek vannak, pillanatnyi celebek véleménye átveszi a valódi teljesítménnyel a hátuk mögött teljes életpályával bíró személyek helyét, akiknek a gondolatait érdemes lenne meghallgatni. – Naponta küzdök azzal, hogy próbáljam szembeállítani a rövid életű celebek mögötti nem létező teljesítményt a valódi, példamutató értékrendet képviselőkével. Mindig szerettem az idősebbek sztorijait hallgatni, mert rengeteget lehetett belőlük tanulni, ma már nincs rá fogadókészség. A kétezerben született generáció beleszületett a jóba, és normálisnak, elvártnak tekint rá. Fogalma sincs, honnan indultunk, és mennyi munkával jutott el az országunk oda, hogy létezik Duna Aréna, ahol úszhat vagy az országos bajnokságnak otthont adó soproni létesítmény, amiben versenyezhet és a megépített út, amin odáig eljuthat. Normálisnak, alapnak gondolja a sportágunkban lévő támogatási rendszert is. Nekem 2013-ban létesült életem első bejelentett munkaviszonya, előtte kényszervállalkozó voltam a Gyurcsány-korszakban. Másfél évtized alatt az Orbán-kormány támogatásával minden megyeszékhelyen új uszoda épült, negyven felett jár a tanuszodák száma, egyre szélesebb réteg maradhatott a sportágban, míg a kétezres években a szűk elitnek járt csak támogatás. – Az ország egyik legeredményesebb edzőjeként évtizedeken keresztül olimpiákon és világeseményeken érmes versenyzőket készített fel. Los Angelesre milyen célokkal készül, el kellett engednie a korábban alapnak számító érmes elvárásait? – A versenyzőim elé mindig reális célokat tűzök ki, szerintem úgy lehet egyről a kettőre jutni, ha tudod, elérhető az adott cél. Mindkét úszóm Európa-bajnoki érmes, szerepeltek világbajnoki döntőben. Ahhoz, hogy önmagában ezt a szintet megtartsuk, óriási erőfeszítés szükséges. Világeseményen eljutni a középdöntőig is parádés teljesítmény, a mezőny erősebb, jobban beszűkült, egyre többen képesek szinte hasonló időeredményt hozni. Az olimpiai döntőbe kerülést reális célkitűzésnek, ugyanakkor bravúrnak is tartom. Számomra edzőként ez egyáltalán nem kisebb feladat, kihívásnak tartom, és ugyanolyan motivációt ad. Hiszen az elsődleges cél az, hogy a versenyzőből a legjobbat hozzuk ki.