● news.bsdnet.hu

Demokratikus Koalíció, Jobbik, Lehet Más a Politika – Magyarország Zöld Pártja, Magyar Szocialista Párt, Momentum Mozgalom, Párbeszéd Magyarországért Párt – érdemes az utókor számára feljegyezni ezt a hat párt alkotta szivárványkoalíciót. Amely Márki-Zay Péterrel, vagyis egy „kívülről jött” miniszterelnök-jelölttel és a háttérben megbúvó Gyurcsány Ferenccel, a baloldal jó ideig levakarhatatlan, örökös, bukott miniszterelnökével megspékelve volt a 2022-es országgyűlési választáson a kormányzó Fidesz–KDNP kihívója. A túlzás nélkül torzszülöttnek nevezhető választási koalíció végül alig kétmillió szavazatot, mindössze 34,44 százalékot ért el, biztosítva a Fidesz negyedik kétharmados győzelmét. A baloldal zsinórban négy súlyos kudarca önmagában azonban nem lett volna elegendő ahhoz, hogy ezek a formációk, illetve politikusaik belássák, nem kér már belőlük az istenadta nép. A 2022 és 2024 közötti időszak továbbra is csak helyezkedéssel, egymás és a Fidesz-kormány ócsárlásával, parlamenti ordibálással és füstbombázással, illetve a feltűnési viszketegségben szenvedő Hadházy Ákos bornírt akciózgatásával telt, amelynek során a legsötétebb kommunista időket idézve még az idős Reisz Pál szerzetessel is szóváltásba keveredett a pesti ferencesek Alcantarai Szent Péter-templománál. Hanem a 2024-es „kegyelmi ügy”, Novák Katalin köztársasági elnök lemondása, majd a szintén lemondó Varga Judit igazságügyi miniszter korábbi férjének, Magyar Péternek a feltűnése alapvetően rendezte át a hazai politikai térképet. A 2024-es európai parlamenti választás valójában egy nagy mintán végzett közvélemény-kutatással ért fel. Jól kirajzolódott, hogy a 2026-os választás a két nagy párt, a kormányzó, az EP-választáson 44,82 százalékot elérő Fidesz–KDNP és semmiből jött kihívója, az egyből 29,6 százalékot hozó Tisza Párt között fog eldőlni. A parlamenti küszöb fölött rajtuk kívül egyedül a közös listával induló DK–MSZP–Párbeszéd végzett 8,03 százalékkal, így a DK két EP-képviselője, Dobrev Klára és Molnár Csaba révén 2029-ig még adhat életjelet magáról. A Momentum Mozgalom 3,7, a Jobbik 0,99 és az LMP 0,87 százaléka azonban mindennél egyértelműbben jelezte, hogy 2026-ban a korábbi politikai machinációk, összefogások és „szörnykoalíciók” már nem lesznek elegek ahhoz, hogy e formációk vezetői beülhessenek a parlamentbe. S valóban, ahogy telt az idő és élesedett a küzdelem a két nagy erő között, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a sokszorosan leszereplő kommunista utódpártokra (MSZP és DK), az újfajta stílust, a más politikát ígérő, de magukat teljesen lejárató kispártokra (LMP, a belőle kivált Párbeszéd és a Momentum), valamint a nemzeti radikális jobboldalról a kommunisták halálos ölelésébe kerülő, amolyan „sauli fordulatot” végrehajtó Jobbikra már senki nem lesz kíváncsi. Magyar Péter eközben – a szép lassan mögé beálló balliberális sajtó hathatós támogatásával – ügyesen határolódott el a különböző baloldali, liberális pártoktól, és az olyan „emblematikus” politikusokkal sem mutatkozott együtt, mint a már említett Hadházy Ákos vagy Tordai Bence, esetleg Kunhalmi Ágnes. A múlt héten írtunk arról, hogy Ruff Bálint, a leendő Tisza-kormány Miniszterelnökséget vezető minisztere korábban feltűnt már Márki-Zay Péter mellett is, akinek a 2021-es ellenzéki előválasztás idején azt tanácsolta, hogy ne alkudozzon a baloldali ellenzéki pártokkal. Ez neki nem sikerült, Magyar viszont ügyesen vitte végig ezt a stratégiát az idei kampány legvégéig (Újrahasznosított rendszerváltók, Demokrata, április 29.). A teljesen eljelentéktelenedő, törpepártokká zsugorodó formációk közül a Momentum dobta be először a törülközőt, még tavaly nyár elején. Akkori közlésük szerint „a kormányváltás érdekében” hozták meg azt a döntést, hogy nem indulnak a 2026-os választáson. A Momentumra azonban nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen nevükhöz illően egy pillanatnyi fellángolás voltak csupán a magyar politikatörténetben. Jellemző, hogy a négy választás közül, amelyen egyáltalán rajthoz álltak (2018-as és 2022-es országgyűlési, 2019-es és 2024-es EP-választás), alanyi jogon, egyedül csupán egyszer, a 2019-es EP-választáson ugrották meg a mandátumhoz jutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt. Fekete-Győr András és társai történelmi bűnét ugyanakkor nem lehet elfelejteni. Budapest attól a lehetőségtől, hogy olimpiát rendezhessen, korábban Trianon, majd a második világháború miatt esett el – az okok közé lépett be ez az agresszívan liberális mikropárt a 2017-es Nolimpia elnevezésű akciójával. A dominó aztán tovább dőlt. A sort az az LMP folytatta, amely nevével ellentétben, a bázisdemokráciára alapozó működésével és folyamatos belső harcaival éppen azt bizonyította be, hogy „nem lehet más a politika”. A 2010-ben még nagy reményekkel kezdő, 7,48 százalékos eredménnyel a negyedik legerősebb pártként az Országgyűlésbe jutó pártot kezdetben olyan nevek fémjelezték, mint Schiffer András, de ott volt Kukorelly Endre író vagy a korábbi MDF-es Mile Lajos is. Az utóbb „Magyarország Zöld Pártja” névvel is próbálkozó alakulat január 17-én jelentette be, hogy nem állít listát. „Különleges politikai helyzet fennállása esetén, megfelelő indokok alapján az LMP legfeljebb három egyéni választókerületben jelöltet állíthat” – közölte a nem indulásról szóló párthatározat, de aztán erre sem került sor. A közlés érdekessége, hogy azt az LMP egyik társelnöke, bizonyos Szabó-Kellner Katalin jegyezte, akinek neve még a politikában járatosaknak is feladta a leckét. Schiffer 2016-os kilépésével, majd az elmúlt években vezető politikusai folyamatos cserélgetésével az elvakult párthíveken kívül ugyanis már mindenki elvesztette a fonalat, hogy ki is vezeti, és létezik-e egyáltalán ez a formáció. Az LMP utóbbi években legismertebb politikusáról, Ungár Péterről (Schmidt Mária történész fia) mindenesetre a kongresszusi határozat előtti napokban derült ki, hogy felhagy a politikával, és gyermekvédelmi dolgozó lesz. A Párbeszédre szintén nem érdemes sok szót vesztegetni. Ha valami öröme lehet a jobboldali, konzervatív szavazóknak a mostani választás után, az többek között az, hogy májustól a minden nőiességéből kivetkőző, rendkívül ellenszenves politizálást bemutató Szabó Tímea ordibálását és rikácsolását nem kell többé elviselni az Országházban. Hogy magukon és a választásokat megelőző baloldali alkudozásokon kívül kivel folytatott párbeszédet ez az LMP-ből kiváló alakulat, örökre homályban marad, tény viszont, hogy a tiszás áradás elsodorta őket, és mivel most már senki nem dobott nekik mentőövet, február elején belátták: nincs tovább. Annál inkább kell beszélni az MSZP-ről, amely túlontúl sokáig határozta meg Magyarország rendszerváltozás utáni éveit. A „varsói gyors” hamar megérkezett hozzánk, 1994-ben az MDF elbukásával az utódpárt alakíthatott kormányt egy virtigli kommunista, az 1956-os szabadságharcunk leverésében is tevékeny részt vállaló Horn Gyula vezetésével. A szélsőségesen liberális, mondhatni magyargyűlölő SZDSZ-szel karöltve az MSZP további két ciklusban lehetett kormánytényező (2002–2010). A 2004-ben puccsal a kormányfői székbe kerülő Gyurcsány Ferenc azonban két év alatt elérte, hogy a leggyűlöltebb politikus legyen hazánkban, egyúttal fokozatosan a kommunista utódpártot is a mélybe taszította. A 2004-es népszavazáson gyalázatos módon a határon túli magyarok honosításának megkönnyítése ellen vezetett kampányt, majd „trükkök százaival” sikerült megnyernie az MSZP-nek a 2006-os választást. A választások után, május végén a balatonőszödi állampárti üdülőben elmondott hírhedten trágár beszéd szeptemberi nyilvánosságra kerülésével rendkívüli erejű tüntetéshullám kezdődött az országban. A tévéostrom és a rendőri túlkapásokkal állandósuló utcai harcok végét éppen október 23-a ötvenedik évfordulója hozta el, amikor brutális erőszakkal verték le a Fidesz nagygyűléséről távozó békés megemlékezők tömegét. Gyurcsány végül 2009-ben mondott csak le, az MSZP hosszú agóniája előrevetítette a Fidesz 2010-es elsöprő győzelmét és egyben azt, hogy a szocialista párt előbb-utóbb teljesen szétesik. Végül hosszas vajúdás után a szocialisták február végén kénytelenek voltak bejelenteni, hogy nem állítanak listát a választáson, de – tették hozzá – „minden egyéni országgyűlési választókerületben a legtöbb változást akaró polgárt elérni képes ellenzéki jelöltet támogatjuk, köztük Kunhalmi Ágnest, Hiller Istvánt, Szabó Sándort és Vajda Zoltánt”. A négyes fogat közül végül csak Hiller István állt rajthoz, aki Budapest 16. számú egyéni választókerületében elért nem túl dicső 3,12 százalékos eredménnyel búcsúzik a politikától. A Jobbik megpróbálkozott ugyan az indulással, 104 választókerületben el is kezdték gyűjteni, majd határidőre 84 helyen adtak le ajánlásokat, nem sokkal később azonban kiderült, hogy az aláírások sok helyen hiányoznak, így a listaállításhoz szükséges 71 választókerületben sem tudnak elindulni. Végül jelöltjeik néhány tucatnyi helyen álltak csak rajthoz, többen azonban – így a 2010 óta parlamenti képviselő Z. Kárpát Dániel – a választás előtti utolsó napokban visszaléptek. Nem így viszont Adorján Béla, akinek esetében az LMP-s társelnökhöz hasonlóan felmerül: tízből kilenc választó nem tudta, hogy ő a Jobbik elnöke. Adorján a Vásárosnamény központú 4-es szabolcsi körzetben nem sok vizet zavarva 1,1 százalékot szerzett. A szebb napokat látott Jobbik 2006-ban még a MIÉP-pel közös listát állítva és 2,2 százalékot szerezve indult először országgyűlési választáson. A 2006-os őszi események idején jelentősen megerősödtek, 2010-ben harmadik erőként kerültek be a parlamentbe, 2014-ben és 2018-ban is javítottak eredményükön. Utóbb azonban már túl voltak a Vona Gábor által erőltetett „néppártosodáson” és a párt „lelkének elvételén”. A szinte minden értéket és bennük bízó embert sárba tipró Jobbik a magyar politikatörténet legnagyobb árulását követte el, még a rendszerváltozás idején antikommunista retorikájával sok jóhiszemű embert megtévesztő, ’94-ben a kommunista utódpárttal koalícióra lépő SZDSZ-énél is jóval nagyobbat – nem csoda, hogy Vona lelépésével már csak az volt a kérdés, hogy ki és mikor kapcsolja le a villanyt. Végül szólni kell a DK-ról is, amelyet azért hagytunk a felsorolás végére, mert a baloldali maradékpártok közül egyedül ők állítottak országos listát, sőt egy-két kivétellel végül minden választókerületben rajtvonalhoz álltak. Azt persze a legelvakultabb Gyurcsány-hívek sem gondolhatták komolyan, hogy a baloldalt elárasztó Tisza mellett bejutnak a parlamentbe, ám kis híja lett annak, hogy a Gyurcsány Ferenc kurtán furcsa visszavonulásával formálisan is Dobrev Klára irányítása alá kerülő DK állami támogatás nélkül maradjon. A korábban a bukott Gyurcsány Ferenccel még nagy ambíciókat dédelgető posztkommunista-neoliberális párt már az aláírásgyűjtés során számos támadást kapott baloldali megmondóemberektől, akik a Tisza Párt sikerét látták veszélyeztetve a DK indulásával. Sokatmondó volt, hogy a hírhedt Czeglédy Csaba a Szombathely körzetű Vas vármegyei választókerületben nem volt hajlandó DK-sként, csak függetlenként elindulni, végül a választás előtt három nappal ő is visszalépett – három másik DK-s indulóhoz hasonlóan. Dobrev Kláráék azonban sem a pártok versenyében, sem az egyéni körzetekben nem zavartak túl sok vizet, a pártelnök a választás estéjén a kudarcos eredmény ismeretében bejelentette lemondását az elnökséggel együtt. Ami a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak nem sikerült (lásd korábbi írásunkat:Csattanós vége lett a kutyás viccnek, Demokrata, április 22.), az a DK-nak végül összejött. De az állami támogatás mindössze hétezer szavazaton múlott, ennyivel haladta meg a bűvös egyszázalékos határt a csúfosan leszereplő egykori Gyurcsány-párt.