● news.bsdnet.hu

1393-ben farkasordítóan hideg tél borult Franciaországra, VI. Károly király pedig hetek óta nem hagyta el a lakosztályát. Az uralkodó azonban nem a fagytól rettegett, hanem valami egészen mástól.  Attól, hogy ha nem vigyáz, darabokra törik, akár egy üvegpohár. Károly épp ezért arra utasította udvari szabóját, hogy készítsen számára egy speciális öltözéket: egy bélésbe varrt vasrudakkal megerősített kabátot – nem lovagi páncélt -, amely megtámasztja és egyben tartja a király törékeny testét. Pontosabban: a törékeny pszichéjét.  VI. Károly ekkor 24 éves volt ekkoriban. Bár néhány évig  egész ígéretes uralkodónak bizonyult, hamar egy különös mánia uralkodott el az elméjén: meg volt győződve arról, hogy a teste – szó szerint – üvegből van. Senkinek nem hagyta, hogy hozzáérjen, és a legkülönösebb módokon próbálta védeni magát attól, hogy össze ne törjön.  VI. Károly koronázása (Forrás: gallica.bnf.fr) Égő emberek jelmezbálja Hogy pontosan mi is okozta Károly bizarr állapotát, azt persze utólag nehéz megállapítani (bizonyos vélemények szerint egyébként bipoláris zavarban szenvedett), ugyanakkor az kétségtelen, hogy nem a semmiből jött. Jó fél évvel korábban a király egy csapat élén lovagolt ki Párizsból. Barátját és bizalmas tanácsadóját, Olivier de Clissont megtámadták – majdnem megölték –, a felelős pedig Bretagne-ba menekült. Károly bosszút akart állni. Ahogy csapatával átvágott az erdőn, egy rongyos, mezítlábas leprás rohant elő a fák közül, és megragadta az uralkodó lovának kantárját. „Fordulj vissza!” – kiáltotta. „Elárultak.” Mire a menet végre előbukkant a fák közül, már dél volt.  Károly megremegett, majd kardot rántott, és üvöltve a saját lovagjaira támadt, akik közül négyet le is kaszabolt, mielőtt a többiek lerángatták volna a lováról. Amikor a földre fektették, merev volt, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe és még mindig a kardot szorongatta. Mire Le Mans-ba értek, teljesen elernyedt. Semmire sem emlékezett a történtekből.  Aztán télen, egy álarcosbálon ismét katasztrófa történt. Károly és öt nemesember vadembernek öltözött: lenvászon ruháikat szurokban és kátrányban áztatták, és lenvászonból készítettek maguknak hosszú, torzonborz hajat és szakállat. Aztán egy kósza szikra belekapott valamelyik maskarába, és fiatal nemesurak másodpercekkel később már élő fáklyaként lángoltak a táncteremben. Négyen közülük halálra égtek: Károly csak azért élte túl, mert nagynénje, Berry hercegnője rádobta a szoknyáját, és elfojtotta a lángokat. Az eset végleg őrületbe taszította az uralkodót. Az égő emberek jelmezbálja (Forrás: bl.uk) Bár Károly esete a legismertebb (és a legkorábbi), nem ő volt az egyetlen, aki ún. üveg-téveszmében szenvedett.  Az ember, aki piszoár volt A publicdomanreview összefoglalója szerint a betegek téveszméi meglepően nagy változatosságot mutattak. Valaki piszoárnak vagy olajlámpának képzelte magát, de olyan is akadt, aki úgy érezte, hogy egy üvegpalackban rekedt. A 16. század közepén élt holland orvos, Levinus Lemnius orvos egy olyan beteget kezelt, aki minden tekintetben racionális és funkcionális volt, kivéve egyet: teljes meggyőződéssel állította, hogy a fenekét ugyanaz az anyag alkotja, mint az alaküvegét. André Du Laurens és Alfonso Ponce de Santa Cruz orvosok egymástól függetlenül dokumentáltak egy nemesembert, aki üvegkancsó alakúként identifikálta magát. Vagyis nem csupán üvegből volt, hanem egy üvegbe is volt zárva: ezért szalmába temetve aludt, attól rettegve, hogy éjszaka felborul, és a padlóra ömlik. Du Laurens egy olyan betegről is feljegyzést készített, aki azt hitte, hogy a lába van üvegből, és ezért nem volt hajlandó járni. Thomas Walkington lelkész egy agorafóbiás velencei férfiról számolt be, aki ugyancsak a hátsó felét hitte üvegnek. A reneszánsz polihisztor, Tommaso Garzoni pedig egy még érdekesebb történetet jegyzett fel a férfiról, aki aki megpróbált beleugrani egy üveges kemencéjébe, hogy abból majd egy fül nélküli hosszú nyakú korsóként születhessen újjá (vagyis ő kivételesen üveggé próbált változni). Az üveg-téveszmékről szóló beszámolók olyannyira megragadták a kifinomult ízlésű európai közönség figyelmét, hogy a motívum az irodalomban és a filozófiában is megjelent: egyebek mellett Cervantes és Descartes is foglalkozott a témával.  Emberek, akik üvegnek képzelték magukat (Forrás: Carlin Stiehl / Los Angeles Times via Getty Images) Mint az látható, az esetek gyakorlatilag kivétel nélkül a késő középkorban, illetve a kora újkorban történtek. Az áldozatok mindig (vagyis nem mindig, de erről majd később) férfiak voltak, ráadásul minden esetben jómódú, felsőbb társadalmi osztályba tartozó férfiak. De mégis miért?  A muranói üveg forradalma A kutatók is csak találgatnak. Az biztos, hogy ekkoriban jelent meg egy egészen újfajta üveg, amelyet Velencében, Murano szigetén fejlesztettek ki, és olyan tiszta volt, hogy már-már szinte láthatatlan. A találmány valósággal felszabadította az érzékeket, messze kitolta a megismerhető dolgok határait és feje tetejére állította a világot: az üvegből készült lencsék visszaadták az öregedő tudósok látását, a teleszkópok elérhető közelségbe hozták az égitesteket a mikroszkópok pedig egy szabad szemmel láthatatlan miniuniverzumot tártak fel. Az muránói üveg persze drága is volt, és nehezen elérhető, többnyire csak kivételezett helyzetű, művelt, írástudó, jó kapcsolatrendszerrel rendelkező, befolyásos férfiak fértek hozzá – és ők voltak azok is, akik az üveg-téveszméről szóló orvosi szakirodalmat olvasták, vagy Cervantes és Descartes. Talán ezért alakulhatott úgy, hogy csak az ő köreikben szedte áldozatait ez a különös kórság.  Mielőtt a téveszme a modern kor hajnalán végképp a történelem szemétdombjára, illetve a bizarr pszichológiai kuriózumok közé került, még egy emlékezetes esetet produkált. Az érintett személy – alighanem először és utoljára a történelem során – egy nő volt.  Alexandra Amália bajor királyi hercegnő (Forrás: museen-in-bayern.de) A hercegnő, aki lenyelt egy üvegzongorát Alexandra Amália bajor hercegnő 1826-ban született Aschaffenburgban, a Johannisburg kastélyban. Bár kora egyik feltűnő szépségének számított, és többen is ostromolták, sohasem ment férjhez – atyja nagy bánatára. Élete jelentős részét a müncheni és würzburgi Királyi Szent Anna apácakolostorokban élte le, hozzá hasonló előkelő nemes hölgyek társaságában.  Rendkívül művelt volt, és igen termékeny írónak bizonyult: verseket, esszéket írt, illetve fordított és szenvedélyesen érdekelte a történelem.  Alexandra továbbá arról is szentül meg volt győződve, hogy egy teljes egészében elnyelt egy üvegből készült zongorát.  Ez a rögeszme valamikor 23 éves kora körül ütött szöget a fejébe, nem sokkal azután,  hogy apját, I. Lajos királyt lemondásra kényszerítették egy kellemetlen szerelmi botrány miatt.  A hercegnő ezt követően csak oldalazva volt hajlandó áthaladni a nymphenburgi kastély dupla ajtóin, ahol két ember is kényelmesen elfért egymás mellett – nehogy a testét kitöltő óriási üvegzongora véletlenül a kerethez koccanjon és összetörjön. Elképzelhető, hogy ez valamiféle tudatalatti védelmi mechanizmus volt a korabeli társadalmi konvenciókkal szemben, amelyeknek a hercegnő nem különösebben óhajtott megfelelni. Abban az időben ugye minden jó házból való hölgynek illett zongoráznia tanulnia, és játékával a családot és az előkelő vendégeket szórakoztatnia: így talán azzal, hogy lenyelte ezt a hagyományos női szerepeket szimbolizáló, méreteiben is hatalmas tárgyat, úgy vélte, teljesítette minden kötelességét, és végre nyugodtan írhatja hosszú tudományos értekezéseit a gízai piramisokról és Franciaország történetéről anélkül, hogy bárki is házassággal vagy dinasztikus kötelezettségeivel zaklatná.The post Befolyásos és gazdag férfiak, akik azt képzelik, hogy a fenekük üvegből van és bármikor darabokra törhet first appeared on nlc.