● news.bsdnet.hu

Egy mindig fáradt anya, szemcsés tévéképek és a kilencvenes évek erőszakos Oroszországa – Elena Kostyuchenko így emlékszik vissza gyerekkora mindennapjaira. Egy fiatal lány politikai ébredésének története az I Love Russia című könyvből. Elena Kostyuchenko tizenhét éven át tudósított arról az Oroszországról, amelyet a hatalom el akart rejteni. Írt a pszichiátriák magára hagyott betegeiről, a Krím megszállása során elesett katonák gyászoló családjairól, a foglalt házakban élő kitaszított tinédzserekről, a legszennyezettebb szibériai iparváros lakóiról, a beszláni túszdráma elfelejtett túlélőiről. A Novaja Gazeta újságírójaként – a meggyilkolt Anna Politkovszkaja kollégájaként – egy olyan független lapnak volt a munkatársa, amelyet az autoriter hatalom végül betiltott. Amikor 2022-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát, az elsők között indult a frontra tudósítani. Haza azonban már nem térhetett: egy Münchenből Berlinbe tartó vonaton megkísérelték megmérgezni. AzI Love Russiaegyrészt legfontosabb helyszíni riportjainak gyűjteménye, másrészt lírai hangvételű memoár. Egy fiatal, bátor nő vallomása, aki nem hajlandó hallgatni – és azok nevében is szót emel, akiknek a hangját a hatalom nem akarja meghallani. Az alábbiakban ebből a könyvből közlünk egy szerkesztett részletet. Nem emlékszem a csecsemőkoromra: az első emlékképek négy-, talán hároméves koromból jelennek meg. Emlékszem a fölém hajoló sziluettekre, de talán csak azt hiszem, hogy emlékszem. Emlékszem nagyanyámra: ötéves voltam, amikor meghalt, tehát biztosan vannak emlékeim korábbról is. Nem volt mindig velünk, betegeskedett. Amikor úrrá lett rajta az őrület, félénk és elveszett lett. Sokat voltam beteg, állandóan megfáztam. Ritkán mentem ki a lakásból, az emlékeimben mindig esti félhomály van. Az ablakunk előtt lassan felépült egy új ház, amely eltakarta a napot. A szobánk jobb sarkában állt egy zongora, amelybe beleszerettem. Anya remélte, hogy egy nap majd megtanulok rajta játszani. A bal sarokban állt a tévé. Működött, de a képe homályos és mákos volt, amitől fekete-fehérnek tűnt. Vártam az estét, a napi engedélyezett örömöt, mikor a tévében elkezdődött a Jó éjszakát, gyerekek! Két báb beszélgetett, egy kismalac és egy nyuszi, aztán leadtak egy rajzfilmet. Imádtam a kézzel rajzolt animációkat, de néha csak stop-motion filmet vetítettek – agyagfigurákkal, vagy egyszerűen csak babákkal. Észrevettem, hogy Anya már azelőtt bekapcsolta a tévét, hogy a Jó éjszakát elkezdődött volna. Hazajött a munkából, a fogasra akasztotta ballonkabátját, és – még mindig cipőben – leült a kanapéra. Várt néhány percig, hogy a lába „megnyugodjon”, aztán felállt, a tévéhez sétált, és bekapcsolta. Valamilyen felnőttekről szóló műsor ment, vagy a híradó. Utáltam a híradót, fel nem foghattam, hogy képes valaki önként ilyesmit nézni. A szemcsés képernyőn rejtélyes képsorok futottak: emberek jöttek-mentek, kiabáltak, minden riporter ugyanúgy nézett ki, és ugyanazzal a hanglejtéssel beszélt. Nem értettem, mit mondanak. Anya csendben hallgatta őket. Apránként megértettem, mi történik. Egy napon Anya azt mondta, hogy az országunkat eddig Szovjetuniónak hívták, mostantól viszont Oroszország lesz a neve. A Szovjetunióban jobb volt: bőven volt mit enni, és az emberek kedvesek voltak egymáshoz. Most minden más lett. Később megtudtam, hogy Anya azelőtt vegyész volt, de az intézet, ahol dolgozott, nem tudott fizetni, úgyhogy elment takarítani és tanítani, sőt, pelenkát is mosott az óvodában, ahová jártam. Állandóan holtfáradt volt, ezért nem játszott velem és nem ölelt meg olyan gyakran, ahogyan szerettem volna. Megkérdeztem tőle, kinek a hibája, hogy a Szovjetunióból Oroszország lett. Jelciné, felelte Anya. Ki az a Jelcin? Az elnök. Mi az, hogy elnök? Az ország legfontosabb embere. Anya megmutatta őt nekem a híradóban. Az ország legfontosabb embere csúnya volt és öreg, a feje óriási. Nem értettem, mit beszél. Elnyújtotta a szavakat, motyogott, mint a nagyi, mikor beteg volt. Néztem őt, és ezt gondoltam: a te hibád, hogy anyukám fáradt, hogy húzza a lábát, mint az öregek. Hogy nem játszik velem, és nem ölel meg olyan gyakran, ahogyan szeretném. A Szovjetunióban az emberek kedvesek voltak, tele élettel, de most már Oroszországban élünk, és Oroszország rosszabb. Mikor Jelcin megjelent a képernyőn, összeráncoltam a homlokom, és azt mondtam: „Jelcin rossz”. Anya mosolygott. Elkezdtem nézni a híradót Anyával, és kiabáltam Jelcinnel, csak hogy Anyát mosolyogni lássam. Ahogy egyre nagyobb lettem, kezdtem jobban érteni a híreket. A bányászok Moszkvában egy hídhoz csapkodták a sisakjukat. Anya pénzt küldött a bányászoknak, azt mondta, éheznek. A csecsenek az oroszokkal harcoltak. Féltem a csecsenektől, azt hittem, egytől egyig félelmetes, szakállas rosszfiúk, mint a kalózok. Kíváncsi voltam, milyenek lehetnek a való életben. Aztán jöttek a bűnözők. Látni sosem láttam egyet sem, de hallani többször is hallottam: az utcáról olykor lövöldözés hallatszott. Anya ilyenkor rám szólt, hogy menjek el az ablaktól. Ötéves koromban tudatosult bennem, hogy egyszer mind meghalunk. Még Anya is. Kicsivel később azt is végiggondoltam, hogy anya talán nem is az öregségtől hal majd meg valamikor nagyon sokára: bármikor megölhetik a bűnözők. Elkezdtem félni az éjszakáktól. Ilyenkor közelebb ólálkodott a gonosz: a sötétség kitárta előtte az ajtót. Az ablakpárkányra ültem, és a sötétségbe bámultam. Azt képzeltem, hogy a pillantásom megvilágítja anya előtt a hazafelé vezető utat, és megvédi őt mindentől. Néha egészen maga alá temetett a rettegés. Harmadikos koromban végre sikerült közelről látnom egy bűnözőt. Hazafelé tartottam, az utcák helyett a kertek alatt vezető rövidebb utat választottam. Anya mondta ugyan, ezt soha ne merjem megtenni, de siettem. Három embert vettem észre, meg egy negyediket, aki ott volt velük, de valahogy mégis elkülönült tőlük. Úgy emlékszem, fekete bőrkabátban voltak, bár ezt valószínűleg csak én találtam ki. Egyikük káromkodott, a másik meg elővette kis méretű, nagyon fekete pisztolyát. Elrejtőztem a legközelebbi épületben, hogy kivárjam a lövöldözés végét. Két csattanást hallottam. Kicsit vártam, aztán kilestem az ajtón. A férfi, aki addig a másik háromtól külön állt, összegömbölyödve feküdt a földön, a füle mögött valami piros folyt. Anyának egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy az aggódástól megállhat a szív, én pedig kis testem minden idegszálával azt akartam, hogy Anya éljen. Jelcin miatt voltak bűnözők, Jelcin miatt volt az ablakon túl sötétség, Jelcin miatt voltak a hosszú esték, amikor Anyát vártam haza, Jelcin volt az oka, hogy soha nem volt elég pénzünk – tudtam, mi a pénz, és hogy mi az ára. Nem mindig volt mit ennünk. Kilencéves koromban beléptem egy kórusba; kórházakban és kultúrházakban léptünk fel. A kórus tagjai harminc rubelt kaptak koncertenként, a szólisták hatvanat. Szólista akartam lenni. Hatvan rubelért akkoriban hét vekni kenyeret lehetett kapni. Kérdeztem anyát, hogy ha a Szovjetunió olyan jó volt, miért nem álltatok ki érte? Azt felelte, becsaptak minket, Jelcin hazudott nekünk. Mohó dühvel kezdtem figyelni a híreket. Türelmetlenül vártam, hogy Jelcin meghaljon. Azt biztosan mutatják majd a híradóban. Jelcin azonban nem tette meg nekem ezt a szívességet. Mások sorban haltak: egyik temetés a másikat követte, az udvarunkon egyik vörös bélésű koporsó követte a másikat. Felmentem a szomszédokhoz, kérdeztem tőlük, hogy ez vagy az miben halt meg. Alkoholmérgezés, akasztás, agyonlőtték, fegyveres rablás közben megölték, meghalt a kórházban, ahol nem volt se gyógyszer, se orvos. Anya azonban élt, a tekintetem megvédte. Néha alkudoztam Istennel: ha anya meghal, én meg elmegyek, hogy az erdőben éljek, mit tesz majd? Hetedikes voltam, amikor Jelcin különös dolgot tett. Szenteste anya és én éppen az ünnepi vacsorát ettük, amikor odaállt a tévékamerák elé, és azt mondta: „Elfáradtam, lemondok.” És ennyi, már nem volt elnök. Igazi karácsonyi csoda volt. Anya egyszerre sírt és nevetett, egymás után hívta a barátait, én pedig arra gondoltam, végre-valahára elkezdődhet az új életünk. Fél évvel később választásokat tartottak. Vlagyimir Putyin nyert. Putyin mindenben Jelcin szöges ellentéte volt: fiatal, kisportolt alkatú, tiszta tekintetű. A szeme volt az egyetlen megjegyezhető az arcán. Különleges hangja volt, mintha folyamatosan egy morgást próbált volna visszafojtani. Ám amikor mosolygott, mindenki nagyon boldognak érezte magát körülötte. Anya nem szavazott Putyinra, azt mondta, hogy KGB-s volt. A szavazás napján az udvaron játszottam. Jöttek haza az emberek a szavazóhelyiségekből, és kérdezgették egymást: te Putyinra szavaztál? Igen, én is. Tőlem is megkérdezték, hogy anya Putyinra szavazott-e. Nem, feleltem, mi a kommunistákat támogatjuk. A szomszéd fiúk beszóltak, hogy a kommunisták mind rohadjanak meg a sírjukban. Kis híján összeverekedtünk. Az emberek azt hitték, Putyin majd megvédi őket. A választások előtt több városban is épületeket robbantottak fel. Megtanultunk egy új kifejezést: terrorista támadás. A házunkban a férfiak felváltva őrködtek éjszaka, nehogy valaki bombát telepítsen az otthonunkba. Putyin azt mondta, az összes terroristát meg kell ölni, és akkor majd nem robbannak fel többé a házak. Belement egy új háborúba Csecsenföldön. Én padlókat kezdtem sikálni. Már majdnem felnőtt voltam, és én is pénzt akartam keresni, hogy anyám ne legyen mindig olyan fáradt. Viszont annyira kimerültem a munkától, hogy amikor hazaértem, pontosan azt csináltam, amit Anya: a cipőmet le sem véve lerogytam a kanapéra, amíg a lábam „megnyugodott”. A tévénk egyre többet vacakolt; a mákos, fekete-fehér képen már alig lehetett kivenni az arcokat. Elkezdtem újságokat olvasni az iskolai könyvtárban. Az újságok megszállottja lettem – nem változtak a képek, olvasás közben volt idő gondolkodni. Eldöntöttem, hogy majd az egyik újságnál dolgozom. Nem kerestem rosszabbul, mint a padlósúrolással. Írtam a buszbérlet-hamisításról, egy ifjúsági klinikáról, a városunkban megjelenő szkinhedekről. Büszke voltam, hogy felnőtt dolgokról írok, riporternek tartottam magam. Aztán egy nap a kezembe akadt a Novaja Gazeta egyik száma. Egy csecsenföldi sztorinál nyitottam ki. Egy fiúról szólt, aki nem engedte, hogy az anyja orosz dalokat hallgasson a rádióban. Az apját orosz katonák vitték el, és csak a holttestét hozták vissza, amelynek hiányzott az orra. A cikkben találkoztam a tisztogatás és a szűrőközpont szavakkal. A katonák Meszker-Jurt faluban harminchat embert öltek meg. Egy férfit keresztre feszítettek, szögeket ütöttek át a kézfején (a férfi túlélte). A cikk alján a szerző neve: Anna Politkovszkaja. Elmentem a könyvtárba, és kikértem a Novaja Gazeta összes számát. Megkerestem és elolvastam Politkovszkaja írásait. Úgy éreztem magam, mintha lázroham öntött volna el. Megtapogattam a homlokom: nyirkos volt és hideg. Rájöttem, hogy semmit nem tudtam a hazámról. A tévé hazudott. Hetekig mászkáltam ezzel a felismeréssel. Olvastam, azután fel-alá járkáltam a parkban, majd folytattam az olvasást. Szerettem volna minderről egy felnőttel beszélni, de kiderült, hogy a környezetemben egy sem jöhet szóba – mind a tévének hittek. Haragudtam a Novaja Gazetára, amiért elszakított a mindenki által elfogadott igazságtól. Addig még sosem volt saját igazságom. Tizennégy vagyok, gondoltam, és olyan vagyok, mint valami nyomorék. Elhatároztam, hogy a Novaja Gazetánál fogok dolgozni. Három évbe telt, de végül elértem a célom. A fenti cikk Elena KostyuchenkoI Love Russiacímű könyvének szerkesztett részlete.A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.