● news.bsdnet.hu

A király meztelenségéről beszélünk, s még el sem kezdődtek a valódi kivizsgálások, már dagadnak a botrányok szakadatlanul, amelyekről mostanra (így-úgy) minden sajtóorgánum beszámol, de továbbra sem látszik az ébredés egyes csoportokban. Ahogy az a baráti beszélgetések során kiderül, az igazán elkötelezett fideszesek egyáltalán nem olvassák el azokat a híreket, amelyek a buborékon kívülről szólnának. Vagy ha el is olvassák, egyszerűen nem képesek a vallásos révületet átírni a gondolkodásukban. Hiába, hogy a (leendő) Tisza-kormány az összmagyarság egységben kezelését hangsúlyozza, a mesterséges megosztás pusztító politikáját a bukott kormányerők nem hajlandók elengedni. Ennek legjobb példája az Orbán Viktor által meghatározott öndefiníció, ami egyszerűen egy logikai nonszensz, hogy a Fidesz lenne a „nemzeti oldal”. Nincs olyan, hogy „nemzeti oldal”! A nemzeti létnek nincsen oldala, azaz a magyar nemzet fogalom nem hasítható. A nemzet nem lehet rész az egészben. A magyar nemzethez hozzátartozik Ausztráliától Sepsiszentgyörgyön és Budapesten át Vancouverig és Kecelig minden ember, legyen bármilyen világnézetű, bármilyen pártállású, bármilyen nyelvet beszélő, aki azt mondja magáról, hogy ehhez a nemzethez tartozik. Ilyen módon a magyar nemzet része Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc Rákosi Mátyás, de még Szálasi Ferenc is csakúgy, mint Krasznahorkai László. Lehetséges szakmai vitát folytatni arról, hogy az általam fentebb fabrikált nemzetfogalom megalapozott-e, vagy túlságosan megengedő. Hiszen voltak a magyar történelemben olyan időszakok, amikor elsősorban nyelvi alapú volt a „natio”-k megkülönböztetése (Werbőczy Hármaskönyv), s volt, amikor kulturális meghatározottságot nyert a fogalom („A nemzeti jelleg legfontosabb közvetítője a kulturális örökség.” Akadémiai kislexikon, 1990.). A fogalmat befolyásoló kulcskifejezések lehetnek még: az állam (értsd közös földrajzi terület), az önálló államiság, a közös gazdaság vagy a kevésbé definiálható „közös lelki akarat”. Mindezen diszkussziók előtt egy dolgot nem lehet művelni a nemzet szóval: egy politikai formáció számára kisajátítani. Alkotható mondat a szó ilyen értelmű felhasználásával, de ez legalább annyira értelmetlen vállalás, mint azt kijelenteni, hogy a gravitáció a mi oldalunkon áll. Voltaképpen nem is ez történik. Amikor Orbán Viktor azt üzeni, hogy a Harcosok Klubjának hála, „a nemzeti oldal nem térdelt le a globalista erők előtt a digitális térben sem”, akkor már némi kontextust látszik nyerni a szó. Eszerint az Orbán által képviselt Fidesz a nemzetit a globalista ellenében, mint jót a rossz ellenében, állítja elénk, a már megszokott recept szerint. Sajnos ezzel sem jutottunk előrébb, ugyanis a globalizáció nem ellenség vagy gonosz erő, hanem velünk együtt élő száraz tény. Mindannyian elfogadjuk a globalizációt, amikor internetet használunk, amikor nemzetközi platformokon kommunikálunk, amikor multinacionális cégek termékeit vásároljuk Magyarországon, amikor külföldi autókat vezetünk, amikor streaming szolgáltatásokon keresztül nézünk filmeket, amikor uniós támogatásokból megvalósuló fejlesztéseket veszünk igénybe, vagy amikor a magyar gazdaság exportpiacokra termel, és globális ellátási láncok részeként működik. Nem vagyok naiv, tudom, hogy dolgozik az eszme, amely a természetesen zajló globalizációs folyamatokat eszkalálni akarja, létezik az „erőszakos globalizáció” fogalma. Azonban ennek ellentartani épp nem azt jelenti, amit Orbán ebbe belelátott. Pontosan ugyanúgy akarja kisajátítani az antiglobalizmus eszméjét, ahogyan tette azt a kokárdával, a magyarsággal, a határon túliakkal, és folytathatnám a sort mindazzal a nemzeti giccsé silányított, tömény cukros mázzá, vurstlis mulatóssá primitivizált összes többi fogalommal, amit alá tudott rendelni az egyetlen valódi célnak, a választók megosztásának. Ahogy a kalocsai polgármester, Bagó Zoltán mondta, amíg fel nem világosították, addig ő is azt hitte, hogy a polgári Magyarország nem egy politikai termék. (A vele készült filmben a 21. percnél beszél erről.) Az volt. Minden az volt, sajnos. Ez most már világosan látszik – sokaknak. Talán a későbbi kutatások szempontjából legizgalmasabban felépített „kognitív disszonancia” a kereszténység kisajátításával történt meg. Vannak templomba járó emberek, akik nem áldoznak a választások óta, mert nem Orbán Viktor nyert. Milyen elképesztő bravúrral lehetett elérni, hogy a katolikus kereszténység legfontosabb szimbólumát, az Oltáriszentséget valaki azért ne vegye magához, mert nem egy neki szimpatikus párt nyerte a választást? Hogy sikerülhetett Isten elé kerülnie Orbán Viktornak? Annak a munkának köszönhető, amely munka, ahogy a cikk elején fogalmaztam, vallásos közösséget verbuvált egy politikai párt szimpatizáns csoportjából. Ez azt jelenti, hogy a most előkerülő, keresztény szempontból morálisan teljesen vállalhatatlan bűncselekmények pontosan azt okozzák a hívő fideszes lélekben, amit egy szektavezér bukása mutat a tagságnak. Megindul a belső védekezés: relativizálás, tagadás, az információforrások hiteltelenítése. A valóság ilyenkor nem megszűnik, hanem átértelmeződik, hogy ne kelljen szembenézni a következményekkel. Ez a mechanizmus nem politikai sajátosság, hanem általános emberi működés. A lojalitás felülírja az erkölcsi mércét, és ezzel a közösség saját alapjait kezdi ki. Egy idő után már nem az számít, mi igaz, hanem az, hogy mi tartható fenn következmények nélkül. Így válik a politikai identitás kvázi hitbéli kérdéssé, ahol az eltérés nem véleménykülönbség, hanem árulás. Ez a logika viszont hosszú távon nem stabil, mert minden újabb botrány növeli a belső feszültséget. Előbb-utóbb választani kell a valóság és a narratíva között. És minél tovább halogatják ezt a döntést, annál fájdalmasabb lesz. A közösség ilyenkor vagy szétesik, vagy radikalizálódik, de a korábbi állapot nem állítható vissza. Ebben az értelemben a „nemzeti oldal” nemcsak logikai hiba, hanem egy öngerjesztő illúzió is, amely egy ponton túl saját híveit is foglyul ejti, sarokba szorítja. A kérdés tehát nem az, hogy ki melyik oldalon áll. Pontosabban a választott oldal nem az első eleme a prioritási sornak, mert a közügyekben konkrét ügyek vannak, amelyekről döntenünk kell. Ezeket a konkrét ügyeket háttérileg befolyásoló szekunder elem az az elvi alap, amelyen állva hozzuk meg a döntést. Gyakran azonban semmilyen értékválasztási konfliktus nem merül fel egy-egy kérdésben. Mindent morális redukcióval vizsgálni tévedés. Az „oldalak” nyelve kényelmes: világos határokat ígér ott is, ahol a valóság bonyolultabb. Amikor minden konfliktust egyetlen törésvonal mentén értelmezünk, akkor megszűnik a lehetőség a józan mérlegelésre. A közélet így nem közös ügyek terepe lesz, hanem identitásharcok színpada. Ebben a térben pedig már nem az számít, mi igaz vagy mi szolgálja a közjót, hanem az, hogy mi erősíti a saját tábor narratíváját. Az elmúlt évek közéleti működése ráadásul azt is megmutatta, hogy az „oldal-logika” nemcsak értelmez, hanem legalább annyira eltakar. Amikor egy ügy napvilágra került, a reflex nem a megértés, hanem az azonnali besorolás volt: kinek árt, kinek használ. Így a tények másodlagossá váltak, a jelentésük pedig előre eldőlt. Tudjuk, hogy ez a metódus nem egyedi jelenség, hanem globális: a közbeszéd jelentős része ma már nem információt áramoltat, hanem lojalitást szervez. Erről szólt az elmúlt tizenhat év, s ebből kell visszatérnünk a terepre, ahol elvi állásfoglalások helyett az adott kérdés vizsgálatára koncentrálunk. És talán épp ott kezdődik a közös minimum, amikor végre nem azt kérdezzük, ki hova tartozik, hanem azt, hogy mi a feladat abban a közös társadalmi, kulturális vagy földrajzi térben, amihez mindannyian tartozunk.