● news.bsdnet.hu

Prométheusz – akinek a neve egyébként azt jelenti: előrelátó – ellopja a tüzet Héphaisztosz kovácsműhelyéből, és átadja teremtményeinek, az embereknek, ezzel biztosítva nekik a lehetőséget, hogy tudásra tegyenek szert, és elinduljanak a fejlődés útján. Ám mert az ajándék használatának joga addig kizárólag az isteneket illette, a főisten, Zeusz árulásként értékeli mindazt, amit Prométheusz tett, és különösen kegyetlen büntetéssel sújtja a titánt: a Kaukázus szikláihoz kötözteti, ahol egy sas marcangolja napról napra újranövő máját. A görög mitológiában szereplő történetből a tragédia atyjaként tisztelt Aiszkhülosz írt drámát, a Krisztus előtti V. század közepén. A Leláncolt Prométheusz olyan kérdéseket taglal, mint hogy milyen a szabadság és az igazság viszonya, mikor jogos a lázadás, meddig igazolható erőszakkal a rend, végül, de nem utolsósorban: mi az önként vállalt áldozat értéke? A műben ugyanis Prométheusz tisztában van vele, milyen büntetést fog kapni, de vállalja, hiszen nem saját dicsőségéért, hanem az emberiségért cselekszik. Tragikuma tehát abból fakad, hogy bár igaza van, igazsága nem érvényesülhet azonnal. A műben Zeusz nem bölcs főisten, mint egyes más feldolgozásokban, hanem frissen hatalomra került uralkodó, aki még nem építhette ki a maga rendszerét. És mert hatalma jogi értelemben legitim, de erkölcsi alapon megkérdőjelezhető, arra törekszik, hogy a lehető leghamarabb megszilárdítsa az uralmát – ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy szigorúan büntető, kíméletlen zsarnokként viselkedik. E dráma modern adaptációját láthatja a közönség a Szkéné Színházban, a teátrum és a Tér 12 Kulturális Egyesület produkciójában, Viktor Balázs rendezésében. Az előadás hangos, indulatos alternatívmetál-zenével kezdődik: az üldözői elől menekülő Prométheusznak csak arra van lehetősége, hogy átnyújtson egy doboz gyufát az első sorban ülő nézők egyikének, mielőtt Zeusz pribékjei utolérnék. Erő és Erőszak alaposan helybenhagyják, aztán kikötözik. Fogsága idején előbb Ókeanida – Ókeánosz titán jólelkű gyermeke – személyében akad beszélgetőtársa, majd a tehénné változtatott és egy bögöly által kis híján az őrületbe kergetett lány, Ió vetődik el hozzá. Prométheusz szíve megesik rajta, így felfedi előtte, milyen sors vár rá – hiszen félistenként birtokolja a jövőbe látás képességét. És nem csak azzal van tisztában, hogy a hajszolt teremtés számára mit tartogat az idő, de azzal is, hogy neki magának meddig kell szenvednie. Ahogy valami sokkal, de sokkal fontosabbal is: „Zeusz uralma nem örökkévaló, / én láttam előre a végét, / és nem árultam el neki, hiába faggatott. / Bűvölhet, fenyegethet, / rám törheti törhetetlen testemet, / titkom az enyém”, fedi fel egy ponton. Az adaptáció némiképp módosítja az Aiszkhülosz-féle eredeti kozmikus fókuszát, és arra összpontosít, milyen magányos lehet az egyén a rendszerrel szemben. És míg a tragédia atyjának művében Zeusz elméletileg megváltozhat, itt statikus alak: gyanakvó, paranoiás és hatalomféltő. Nem tanul, nem változik, mert mindkettőre képtelen. „Semmi sem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz intézve”, üzeni meg szolgáival Prométheusznak, hogy az miért számíthat tőle büntetésre. A közélet iránt érdeklődők jól tudják: ezek a leköszönő miniszterelnök szavai, amelyeket 2025 szeptemberében mondott, az őszi politikai szezon megnyitása alkalmából. (Adódik a kérdés: az alkotók vajon szükségesnek érzik-e, hogy reagáljanak az áprilisban bekövetkezett változásra, vagyis kicserélik-e a leköszönő miniszterelnök szavait a hivatalba lépőére? Ha igen, mikor? És mely szavak lesznek azok?) A modernizáció fő eszköze ugyanakkor a nyelv: jelen változat szövegkönyvét Fenyvesi Orsolya írta, Trencsényi-Waldapfel Imre fordításának felhasználásával, így az előadás szövegvilágában modern nyelvi rétegek épülnek az archaikusakra, kortárs nyelvi fordulatok lépnek interakcióba a múlt századok kifejezésmódját őrzőekkel. Zeusz küldötte, Hermész például azzal érzékelteti a kikötözött Prométheusszal, hogy a főisten mennyire helyteleníti a magatartását, hogy értelmiségi takonynak titulálja. A lezárás – ami olyan, mintha egy film stáblista utáni jelenete lenne – szintén említést érdemel. Prométheusz ugyanis felteszi a kérdést: „Mi ér többet? Ha valaki el tudja mozdítani a hegyet, és megteszi, vagy ha nem tudja, de megpróbálja?” Alighanem az az előadás egyik legfontosabb mondata: a titán nemcsak az emberek és az istenek teljesítőképessége közti különbséget érzékelteti benne, de azt is sejteti, miért hisz rendíthetetlenül a kétlábú teremtményekben, és miért tartja olyan sokra a szabad akaratukat. Az előadás Radetzky Anna tervezte látványvilágát a minimalizmus jellemzi: a díszletek közül a legfontosabb az a szürke ponyva, amely a Prométheuszt a szabad mozgásban akadályozó sziklát jeleníti meg. A jelmezek ugyanakkor modernek, egy-egy rájuk festett, archaikusnak tűnő jeltől eltekintve akár a mai viselet részei is lehetnének. Prométheusz csaknem végig félmeztelenül van jelen a színpadon, az alsótestét magába záró szikla ugyanis csak a felsőt hagyja szabadon. Az őt alakító Bán Bálint remek fizikai formában van, és meggyőzően igazolja, hogy nincs szükség a láncok, valamint a májából lakmározó sas vizuális megjelenítésére: gesztusaival és a mozdulataival érzékelteti, milyen megpróbáltatásoknak van kitéve a rábízott karakter. Az Ókeanidát játszó Pallagi Melitta naiv és tájékozatlan, de melegszívű, együttérző teremtéssé formálja a Prométheusznak érzelmi támogatást nyújtó lányt. Az Iót életre keltő Sztarenki Dóra jól érzékelteti a karakter feldúltságát, meggyötörtségét. A szövegért és zenéért felelős Bánki Mihály által alakított Erő – a Lehel Vilmos megformálta Erőszakkal együtt – nemcsak a szolga archetípusának megtestesítője, de a közönyös, néma szemtanúé is. E két alak viselkedése láttán felvetődhet a nézőben: vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy végre a saját nevükben, személyes meggyőződésük szerint járjanak el? Egyáltalán: történhet ilyesmi? A több karaktert is megformáló Nagypál Gábor igazán sokoldalú: hol kimért és távolságtartó, hol túlbuzgóan szervilis, hol megmosolyogtatóan közvetlen. A Leláncolt Prométheusz Szkéné Színházban látható, modern feldolgozása – nyelvezetével, dinamizmusával, a zenés betétekkel, valamint a minimalista látványvilághoz társított erkölcsi-filozófiai maximalizáltsággal – a mai közönség számára is befogadhatóvá tesz egy mintegy kétezer-ötszáz éves klasszikust. Az előadás így nem csupán rádöbbentheti a befogadót, hogy az ókori görög mítoszok közelebb vannak hozzá, mint gondolta, de töprengésre is késztetheti: eddigi élete, viselkedése, megnyilatkozásai alapján vajon méltónak bizonyulna-e egy félisten érte (is) hozott áldozatára?