● news.bsdnet.hu

Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni – mondja a bennünk élő Poldi bácsi nap mint nap, miközben lángra kap körülöttünk a világ. A lopakodó kataklizma hirtelen felértékeli a nosztalgiát: egy finom kis tévészékház-ostrom, vajon ki jelölt be az Iwiw-en?, ártatlan alvilági leszámolások, neonzöld susogós, Tocsik Márta, Torgyán József, Kacsamesék, Bundesliga-frizura és keletnémet bajusz (bár ezek ma is köztünk járnak), térdre, imához! és a komédiasorozatok önfeledt üressége. Amikor még tét nélkül nevettünk a vicceken, hiába mondták, hogy „sírás lesz a vége”. Ha mást nem is, a biztonságos szórakoztatás illúzióját visszacsempészheti az életünkbe a Rooster című HBO-sorozat, amely úgy idézi fel a 90-es–2000-es évek hangulatát, hogy napjaink abszurdján (is) élcelődik. Bill Lawrence, a Rooster alkotója olyan a sorozatok terén, mint a Trónok harca világát megteremtő George R. R. Martin a fantasyirodalomban: mintha egy napjuk nem 24 órából állna. Martin korábban ezeroldalakat írt havonta (ma már inkább az üres papírt bámulja), Lawrence pedig jelenleg egyszerre öt sorozat kreatív producere, írója és (alkalmanként) rendezője egyben. A Rooster mellett az agyondíjazott Ted Lasso című focis dramedy is az ő szüleménye, ahogy a Direkt terápia keserédes gyászfeldolgozása, a Rossz majom fekete komédiája, és az ugyancsak a kétezres éveket feltámasztó, négy kétharmad, vagyis 2010 után újrainduló Dokik című sitcom is. A munkamániának nyilván vannak árnyoldalai is, a nézők számára azonban egyértelmű előnyökkel jár: Lawrence nem akarja minden képzelt vagy valós kreativitását egyetlen produkcióba belegyömöszölni. Amit nem tud elmondani az egyik szériában, elmondja a másikban, a munkáit így (általában) a letisztultság és következetesség jellemzi, és a Rooster sem kivétel: ritkán tér el a jó előre kijelölt iránytól, és ezért nem lehetünk elég hálásak az alkotó(k)nak. Egy középkorú bestsellerszerző, Greg Russo (Steve Carell) Floridából az ország északkeleti csücskébe, New Englandbe utazik (a fiktív) Ludlow Főiskolára, hogy a Rooster nevű magánnyomozóról szóló ponyvaregényeiről tartson előadást. Valójában az ott tanító lányát, Katie-t (Charly Clive) akarja meglátogatni titokban, mert a fiatal nőt nem sokkal korábban hagyta el férje, Archie (Phil Dunster), az intézmény ünnepelt tanára egy tanítványáért, Sunnyért (Laures Tsai), akivel közös gyermeküket várják. Bár Katie nem igazán tart igényt a hosszú távú felügyeletre, Greg enged a főiskola elnöke, Walter Mann (John C. McGinley) zsarolásának, és elfogadja a kreatív írás tanári állást. Kapuzárási pánik, gyászfeldolgozás, féltékenység, magány, gyújtogatás, szexuális zaklatás, testszégyenítés – csupa komédia alapanyag, és a Rooster nem fél átmerészkedni a sötét oldalra, hogy széles mosollyal térjen vissza onnan. Az ontológiai borúból formál verbális és fizikai burleszket: ügyetlenkedő professzora ugyanolyan eséllyel botlik meg a magas kultúra nyaktörő emelkedőin, mint egy hallgatója táskájában, hogy aztán a lány mellén, és kisvártatva a fegyelmi meghallgatásán landoljon. Mindezt olyan eleganciával és érzelemdúsan teszi, hogy minden esetleges sutaság, közhelyesség vagy olcsó poén ellenére sem lehet haragudni a Roosterre. Rengeteg szeretet szorult egy-egy alig félórás epizódba, a nyers vígjátékokban és az emberi sorsokon búsongó tragikomédiákban egyaránt hiteles Steve Carell botladozása pedig csak fokozza a hatást. Ne várjuk tőle a sorozatipar forradalmát, megbízható szórakoztatást és békebeli humort annál inkább. A Roostert egyszerűen jó nézni: na, csak még egy epizódot, amíg le nem ég a ház felettünk! Ez a cikk a Magyar Hang 2026/13. számában jelent meg, március 27-én.