Boszorkányok márpedig vannak
Qubit
2026-11-19 13:01
Nemrég múlt Halloween, jutott eszembe, amikor november elején átvágtam a kisebb utcákon a Keletitől a Néprajzi Múzeum felé, ahol a Hétköznapi varázslástan ötödik, boszorkányos előadását tartották. Boszorkányok és Halloween – erről a kettőről együtt most már mindenkinek a Kínában fröccsöntött, villogó, visító vackok jutnak az eszébe, a műpókháló, a műanyag giccs. Ezzel nincs is semmi baj, amíg nem csak ez jut az ember eszébe, de úgy tűnik, hogy a boszorkányok Magyarországon valahogy lekerültek a kollektív emlékezet térképéről. Mármint a valódiak: a Disney-félék, a rajzoltak, az igazi gonoszok, akiken már az első pillanatban látszik, hogy micsodák, azok megmaradtak, évente egyszer pedig kikerülnek a kirakatokba, mostanában már a házak udvarára, a kerítésre is, ahogy egyre inkább divatba jön a csokikoldulás Magyarországon is. Vannak, akik ezen háborognak, másoknak tetszik, hogy van egy régi-új ünnep, új szokásokkal és szórakozási lehetőségekkel, ez mindenkinek szíve joga; ahogy elsétáltam a kivilágított üzletek mellett, láttam, hogy néhol még kinn van a dekoráció, denevérek, pókhálók, csontkezek, és igen, boszorkányok is. De tényleg ennyi lenne ebben az egészben, néhány bábu egy kocsmapult felett lógva? Mit lát bennük az, aki akár művészként, akár történészként vagy kulturális antropológusként mélyebben foglalkozik velük?Boszorkány-méta Erről szólt a Néprajziban megszervezett Artist Talk sorozat november 10-i felvonása, ahol Kortmann-Járay Katalin képzőművész, Sz. Kristóf Ildikó történész, kulturális antropológus és Martincsák Kata, a Néprajzi Múzeum muzeológusa beszélgettek egymással. Illetve egymással is, a közönséggel is; a nagyjából negyven vendéget vonzó, vagyis nagyjából teltházas esemény nem szigorú előadásokból állt, ami furán is nézett volna ki a Néprajzi -2. szintjén lévő MÉTA közösségi térben. Ez azt is jelenti, hogy hiába a korai sötétedés és az, hogy zárás után érkezhettünk a múzeumba, az eseményben látszólag semmi horrorisztikus nem volt. Kerestem az áldoznivaló kecskét, de sehol semmi – ilyen az én szerencsém, gondoltam. De ez csak a látszat: valójában valami igazi borzalomról volt szó, többféle megközelítésben: arról, hogy Magyarországon és a világ több más pontján nem is olyan rég embereket égettek meg elevenen, és nem igazán emlékszik rájuk senki. Ez is elég borzasztó, de az is, hogy az így meggyilkoltaknak – nemcsak nőknek, férfiaknak is – senki sem állított semmilyen emléket, csak két fiatal művész, Kazsimér Soma és K. Takács Márton fotográfus-képzőművész, amikor 2024-ben emléktáblát helyeztek el a miskolci Búza téren, egy CBA oldalán. „Itt égették el máglyán 1717-ben Kasza Sárát, Tót Annát, Sigó Katát, Virág Katát” – olvasható rajta, és ez csak négy név, miközben egyes becslések szerint az országban bizonyíthatóan legalább 498 kivégzést hajtottak végre boszorkányvádak alapján (ez a szám kutatásról kutatásra változik, de a legtöbben most 500 körülire teszik).Mindenki csinálta De kik voltak ezek a boszorkányok? Javarészt hétköznapi nők, kisebb részben férfiak, derült ki a beszélgetésből, de ez nem zárja ki, hogy varázsoltak volna. Itt nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni: egy piros zsineg a kereszteletlen gyerek csuklójára néhány csomóval, néhány kötés a pólya szélére, egy kis házi praktika, hogy könnyebb legyen szabadulni egy makacs betegségtől, vagy meg lehessen védeni a rontástól az ember szeretteit. „Mindenki csinálta. Mindenki” – mondta erről Sz. Kristóf, de csaknem ötszázan mégis máglyára kerültek miatta, mert zöldebb volt náluk a fű, mint a szomszédnál, jobb sorban éltek, ki tudja, miért. A boszorkányperek áldozatait valaki feljelentette, nagy valószínűséggel általában olyasvalaki, aki maga is ismerte ezeket a praktikákat (hiszen mindenki ismerte őket), mégsem égették el érte elevenen. A történésznek persze ilyenkor nehéz a dolga: csak szövegekre támaszkodhat, a periratok pedig hiányosak, a tanúvallomásokat például sokáig nem is rögzítették, maradt annyi, amennyi – általában az, amit a boszorkánynak kikiáltott áldozatok vallottak, gyakran kényszer hatása alatt, az itteni kontextusban a sütögetés azt jelentette, hogy az áldozatot a kivégzés előtt még meg is kínozták. Magyarországon a boszorkányperek évszázadokon keresztül tartottak, a 15. századtól egészen addig, míg Mária Terézia be nem tiltotta őket, de ez nem jelentette azt, hogy elfogytak volna a boszorkányok, vagy azok, akik feljelentették volna őket – csak éppen már nem volt kinek. Jól mutatja ezt Luby Margit 1936-ban megjelent könyve, a Bábalelte babona is, de Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos Magyar néphit és népszokás-lexikon című monumentális munkája is, amelyben a két kutató a második világháború végéig összegyűjtött babonákat foglalja össze. A teljes mű csak kéziratban maradt fenn, de az Igézet ne fogja… című gyűjteményből azért egészen jó képet kap róla az egyszeri olvasó, hogy még a 20. században is mennyire élénken élt a boszorkányhit Magyarország egyes tájegységein. Vagy akár mindenhol – talán csak kevesen kutatták.„Nem tudós leszek, hanem kutató"Sz. Kristóf szerint a 20. században sincs még vége a boszorkányok történetének: a mai napig többé-kevésbé élő hagyományról van szó, csak senki nem reklámozza. Itt nem az újpogány mozgalmakra kell gondolni, hanem a valóságra: a beszélgetésen több olyan tárgyat is bemutatott, amiket a nyolcvanas években kapott azoktól, akik valóban használtak is ilyesmit. Ez a hagyomány nem idegen a számára, gyerekkorában falun maga is megtapasztalta, hogy a boszorkányok a hétköznapi élet részei – csak éppenséggel néhol nem így hívják őket, hanem tudósoknak, tudósasszonyoknak. „Úgy döntöttem, hogy nem tudós leszek, hanem kutató” – mondta erről a beszélgetésen; nem boszorkánynak állt, hanem történésznek, és ha már annak állt, a történettudomány eszközeivel próbálta megfejteni, hogy mi és hogyan történhetett akkor, amikor még égtek a máglyák, kik kerülhettek rájuk, miért, és mi következett utána.Amikor arról kérdeztem, hogy milyen praktikákról hallott a kutatómunkája során, a bemutatott kötéseken és a betegségűző bábun kívül nem sok mindenről számolt be, de biztosított róla, hogy akadnak ennél durvább dolgok is néhol – az általános boszorkányügyi helyzet Magyarországon viszont szerencsére nem fokozódik. A Luby- és Szendrey-féle könyvekben ugyan akadnak különös szertartások és történetek, de égetésről, inkvizícióról már szó sincs, a pórul járt boszorkány alakja is inkább anekdotikus formában kerül elő: amikor besurran a szomszéd portájára, és rajtakapják, hatalmas tűvé változik, hogy elleplezze a kilétét. A gazda persze gyanakodni kezd, amikor megtalálja a tűt, meghajlítja, a hegyét a fokába dugja, erre tessék: másnap a szomszédasszony úgy került elő, hogy „az orra a segge likában volt”. Az ördög már lejárt lemezSz. Kristóf szerint általánosságban megfigyelhető, hogy most már az ördöggel cimborálás, a rontás lekerült a műsorról, erről még akkor sem nagyon esik szó, ha máskülönben más babonákat tartanak valahol az emberek, de a védelmező varázslatok vagy babonák viszont valamennyire megmaradtak. Az eredetileg erőszakos boszorkányelhárító technikák is sokat szelídültek az évek során: amikor azt olvassuk Lubynál, hogy egy bicskát kell a gerendába vágni, ha attól tartunk, hogy a boszorkány ellopja a tehén tejét, mert így csak a bicskát feji majd, jelentős előrelépés ahhoz képest, mint amikor a gyanakvó gazda egyenesen a szomszédba állította a bicskát.Hogy mennyire eleven az érdeklődés, azt jól mutatják Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina installációi is. Ők a boszorkányüldözés egyik alapművére, az 1487-ben megjelent Malleus Maleficarumra és Szabó Gergelyné debreceni perére támaszkodtak, amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy mit lehetne ma mondani erről a témáról. Magzat a méhben, beléndek, egy régi fénykép, ahol a szépasszony alakja jelenik meg: a boszorkányság a nőiségről, a szexualitásról, a gyógyításról és a rontásról szól, de egy kicsit a mai abortusz körüli vitákat is bele lehet látni. A bába nemcsak a születésnél asszisztált, hanem a magzatelhajtásnál is, és az már magában gyanús volt, hogy honnan tud ennyi mindent. Gyakran ez is elég volt ahhoz, hogy megvádoljanak valakit: nő természetes úton nem juthatott ennyi információ birtokába, tartotta a vélekedés. Éppen Gergelyné esetében (ahogy Kortman-Járayék emlegetik a Debrecenben megégetett asszonyt) feltűnt valamilyen más, teljesen evilági forrás is: Szabó Gergely azt állította, hogy ő tanította az ördögi praktikákat a feleségének, ezért „torturára vonattatták”, mielőtt „a hóhér által élete elfogyott”.A beszélgetés számos kérdést vetett fel: a boszorkányperek politikai, szociológiai, történeti jelentőségét, a máig élő hagyományt, ami él is meg nem is, a jelenség női, de nem kizárólag női jellegét, és persze az emlékezetpolitikát is. Sz. Kristóf már jó ideje nem foglalkozik a magyar boszorkányok helyzetével, de a téma nem hagyta nyugodni: az amerikai indiánok körében hasonlóan indultak perek és vádaskodások, mint itt, Európa közepén. A mintázatok megegyeznek, talán a motivációk is, nincs új a nap alatt: az, aki mást tud, aki többet tud, aki mást gondol, automatikusan gyanús. Miközben az is gyanús, ha valaki nem varázsol: milyen szülő lenne az, aki ne kötne egy piros cérnát a gyerek csuklójára, ha az megvédheti a betegségtől vagy a rontástól? Ki ne próbálna meg megszabadulni a betegségtől, ha ehhez csak egy darab rongyra és egy fapálcikára van szükség? És a lejtőn nincs megállás: ki ne gyanakodna a bábaasszonyra, aki megszabadította a betegségtől? Aki el tudja tüntetni a bajt, másnak is átadhatja, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és tessék, máris ott vagyunk egy percnyire a boszorkányégetéstől.Lehet még emlékmű Magyarországon isKét világháború után a nagyjából 500 áldozat nem tűnik olyan soknak (pont ötszázzal többnek, mint kellene), de mellettük még volt több ezer olyan ember, akit meghurcoltak, viszonylag kevés, akit felmentettek (az pedig, hogy a törvény nem talált bűnösnek valakit, egy kis közösségben nem sokat számít), mégis, ha boszorkányperekről van szó, Magyarország lapít, pedig itt is lenne látni- és főleg emlékeznivaló. Sz. Kristóf, aki a Szegedi Tudományegyetemen is tanít, egyetemi kollégáival együtt kezdeményezett is valamilyen emlékműállítást az 1728-as nagy szegedi boszorkányégetés 300. évfordulójára: hogy ebből mi lesz, az még kiderül, de ha minden jól megy, a beszélgetésen résztvevő Kortmann-Járay Katalin is részt vesz majd benne. Nyugat-Európában számos boszorkányemlékmű található, de itthon a CBA falán elhelyezett projekten kívül egy sem, és ez szégyen: ezeket az embereket azért büntették, mert pont ugyanazt csinálták, mint mások, csak talán egy kicsit jobban (már ha a bábák orvosi teljesítményét nézzük), mégis kínhalált haltak, és kevesen tudnak róla, hogy egyáltalán léteztek.