● news.bsdnet.hu

A politika színpadán ritkán látható olyan pillanat, amikor a látszólag békíthetetlen ellentétben álló felek egyetlen közös tiltakozásban egyesülnek. Magyar Péter bejelentése a polgármesteri illetmények radikális csökkentéséről pontosan ezt a ritka pillanatot hozta el: a bal- és jobboldali városvezetők egyszerre húzták fel a szemöldöküket. Ez a hirtelen jött konszenzus azonban nem a harmónia, hanem a kollektív egzisztenciális és intézményi pánik terméke. Ami első ránézésre a nép igazságérzetét kiszolgáló, a politikusokat megrendszabályozó puritán intézkedésnek tűnik, az közelebbről vizsgálva a magyar önkormányzatiság utolsó bástyáinak módszeres ostroma lehet. A Tisza-kormány lépése nem modern kormányzati reform, sokkal inkább emlékeztet a történelem azon fejezeteire, amikor a mindenkori központosító hatalom a helyi tisztségviselők kiéheztetésével akarta megtörni a vidéki ellenállást. Ha a településvezetői pozíció anyagi elismerése elértéktelenedik, azzal a kormány a kontraszelekció zsilipjeit nyitja ki. Ki fogja a jövőben vállalni egy-egy város vagy falu vezetésével járó, napi 24 órás, embert próbáló jogi, gazdasági és morális felelősséget, ha a versenyszféra egy harmadrangú menedzseri pozícióért is nagyságrendekkel magasabb fizetést kínál? A válasz borítékolható: a tehetséges szakemberek elfordulnak a közszférától, helyüket pedig a megélhetési bürokraták és a mindenkori központnak engedelmeskedő Bólogató Jánosok veszik át, akik vagy értenek hozzá, vagy nem. A lényeg úgysem ebben rejlik majd. Nézzünk szét azokban az európai országokban, amelyekre a Tisza-kampány során jó példaként mutogattak. Skandináviában – pél­dául Svédországban vagy Dániában – az önkormányzatok a demokrácia legerősebb tartópillérei. Ott a helyi vezetők megbecsülése és anyagi függetlensége a korrupció elleni küzdelem, valamint a stabil közszolgáltatások legfőbb záloga. Ezzel szemben a magyar kormány javaslata inkább a posztszovjet, centralizált modelleket idézi, ahol a vidék csak a főváros engedelmes végrehajtó szerve. Mindenki csak a sötétben tapogatózik, amikor azt keresi, hogy mi szükség van erre valójában. Az egyik lehetőség a vegytiszta populista népboldogítás. A történelemből jól ismerjük a római „kenyeret és cirkuszt” elvet, ám itt a cirkusz maga a kenyérelvonás. A választópolgárok egy részének mindig fülbemászó dallam, ha a vezetők megregulázásáról hallanak. A költségvetés strukturális problémáit ez a tétel valójában egyáltalán nem oldja meg. Olyan ez, mint amikor a süllyedő hajóból nem a vizet szivattyúzzák ki, hanem kidobják a kapitány iránytűjét, mondván: az is pluszsúly. Ha a városvezetők tömegesen mondanak le, vagy a megbénított képviselő-testületek feloszlatják magukat, az egyenes utat jelent az előre hozott önkormányzati választások kiírásához. A recept a következő: teremts káoszt, gyengítsd meg az ellenfelet, majd lépj fel megmentőként a saját magad által gerjesztett válságban. A kormány így próbálhatja meg idő előtt újrarajzolni a helyi hatalmi térképeket, figyelmen kívül hagyva a stabilitás iránti társadalmi igényt. Nehéz évek várnak ránk, mindenki csatolja be az övét!