● news.bsdnet.hu

Újabb fronton robbant ki vita az Egyesült Államokban a sajtószabadság, az influenszerkultúra és az újságírás határainak kérdéséről. A The Guardian riportja szerint Luigi Mangione – a UnitedHealthcare vezérigazgatója meggyilkolásával vádolt férfi – néhány lelkes támogatója New York-i sajtóakkreditációval jelent meg a bírósági tárgyalásokon. A digitális korszakban kit tekintünk újságírónak? Mangione bírósági meghallgatásain rendszeresen feltűnik egy hangos támogató csoport, akik nyíltan a vádlott mellett kampányolnak, sőt, időnként a meggyilkolt vállalatvezetővel és családjával szemben is szélsőséges kijelentéseket tesznek. A The Guardian által idézett három nő – Abril Rios, Ashley Rojas és Lena Weissbrot – a manhattani büntetőbíróság előtt olyan kijelentéseket tett, amelyek sokaknál kiverte a biztosítékot. Ami azonban igazán botrányt kavart: mindhárman New York városa által kiállított sajtóigazolvánnyal rendelkeztek. Ez azért fontos, mert ezek az akkreditációk nem puszta formalitások. Az igazolványok gyakorlati előnyökkel járnak: könnyebb hozzáférést biztosíthatnak rendőrségi és tűzoltósági lezárásoknál, a bíróságokon fenntartott helyekhez, valamint lehetővé tehetik laptop használatát vagy más munkavégzési kedvezményeket. Vagyis olyan eszközök, amelyek az újságírói munkát segítik. A kérdés az: vajon aktivista rajongók is jogosultak minderre? A vita lényege nem egyszerűen az, hogy „rossz emberek” kaptak sajtóigazolványt. Az igazi ellentmondás mélyebb. Egyrészt: a demokráciákban rendkívül veszélyes lenne, ha az állam döntené el, ki „igazi” újságíró és ki nem. Az Egyesült Államok első alkotmánykiegészítése különösen erős védelmet biztosít a szólás- és sajtószabadságnak. Ha a kormányzat elkezdi politikai, világnézeti vagy tartalmi alapon szűrni, ki juthat sajtóhozzáféréshez, abból könnyen cenzúra lehet. Roy Gutterman, a Syracuse University médiaszabadság-kutatója ezért figyelmeztetett: aggasztó, ha egy állami szerv mondja meg, ki számít újságírónak. Másrészt: a sajtóakkreditáció nem pusztán véleménynyilvánítási jog, hanem speciális hozzáférés bizonyos intézményekhez. Itt már nem elég az, hogy valaki „kommunikál” a közösségi médiában. Az újságírás hagyományosan információgyűjtést, ellenőrzést, közérdekű tájékoztatást és bizonyos szakmai normák betartását jelenti. Egy olyan influenszer vagy aktivista, aki nyíltan egy ügy szereplőjének drukkol, nem független megfigyelőként van jelen. Ez a fő ellentmondás: ha túl szűk a definíció, az állam korlátozza a sajtószabadságot; ha túl tág, az újságírói hozzáférés elveszíti értelmét. A probléma nem a TikTokkal kezdődött. 2008-ban három blogger perelte be a New York-i rendőrséget, mert nem kaptak sajtóakkreditációt arra hivatkozva, hogy online médiumoknak dolgoznak. A város végül meghátrált, elismerve, hogy az újságírás nem kizárólag nyomtatott vagy hagyományos médiumok privilégiuma. Ez akkor fontos demokratikus előrelépés volt. Most azonban új helyzet állt elő: nem egyszerűen digitális újságírókról van szó, hanem olyan szereplőkről, akik elsősorban közösségimédia-személyiségek vagy aktivisták. Az egyik érintett nő ezt így fogalmazta meg: „Nem vagyok riporter, a közösségi médiában dolgozom, ami szintén sajtó.” A vita politikai dimenziót is kapott, mert Zohran Mamdani New York-i polgármesteri adminisztrációját már korábban is érte kritika amiatt, hogy az influenszereket előnyben részesíti a hagyományos sajtóval szemben. A Guardian szerint 2025 februárja és 2026 áprilisa között 32 eseményspecifikus akkreditációt adtak ki Mangione meghallgatásaira magukat független újságírónak nevező szereplőknek. A hagyományos újságírók attól tartanak, hogy ha a sajtóhelyeket tartalomgyártók, rajongók és aktivisták foglalják el, az akadályozhatja a professzionális tudósítást. Mert míg egy hivatásos újságírónak reputációs és szerkesztőségi felelőssége van, addig egy influenszert gyakran épp a botrány, az elfogultság és a virális tartalom jutalmaz. (Cikkünk alapját jelentő írás a The Guardianban jelent meg)