← Vissza

● news.bsdnet.hu

Amerika már a jövő háborújára készül, de hatalmas vita robbant ki az egyik legfontosabb fegyverről

Portfolio 2026-11-22 05:00
Elsőként le szükséges szögezni, hogy a tengerészgyalogság különutas hozzáállása egyáltalán nem újszerű: az amerikai haderőnemek külön büdzsén működnek, és bár a Pentagon részéről mindig volt igény arra, hogy a logisztika megkönnyítése érdekében azonos felszereléssel lássák el a hadsereget és a tengerészgyalogságot, anomáliák mindig voltak. Amolyan ökölszabály, hogy a tengerészgyalogosok az új technológiához mindig később jutnak hozzá . A második világháború elején például a hadsereg átlagos lövésze az öntöltő M1 Garanddal volt felszerelve, a tengerészgyalogosok viszont gyakran még a régebbi Springfield ismétlőpuskákkal. Hasonló módon az AR-15-ös platformon alapuló rövidebb, kezesebb M4-es gépkarabély is lassabban kezdte el felváltani az M16-os szériát a tengerészgyalogosoknál, mint a hadseregnél. A hadiiparban az is egy nagyjából általánosan elfogadott tény, hogy alapvető konstrukcióját tekintve az AR-15-ös platform a német H&K416-os gépkarabéllyal (erről bővebben később) elérte a zenitjét: hasonlóan az orosz Kalasnyikovokhoz, a mostani fejlesztések már csak apró finomhangolások, nagy változtatásokat nem igazán igényel a koncepció. Bár a gyakori tévképzettel ellentétben az AR-15-ös széria egyáltalán nem megbízhatatlan fegyver, azt nem nehéz belátni, hogy a közvetlen gázelvezetéses elven működő M16-osok és M4-esek valamennyivel rosszabbul bírják a szennyeződéseket, illetve hosszú sorozatlövések miatt könnyebben meghibásodnak, mint például a hosszú löketű gázdugattyús kalasnyikovok. A német H&K ezt a problémát orvosolta azzal, hogy a nyugati fegyveres erők által már megszokott kialakítású AR-15-ös platformot rövid löketű gázdugattyús működésre építette át. Bár a H&K416-os drágább, és kicsit nehezebb, mint egy sztenderd M4-es, annál jóval robusztusabb, megbízhatóbb, ráadásul megtartotta annak testreszabhatóságát. Az M27 IAR alapvetően annyiban különbözik a 416-ostól, hogy kifejezetten az amerikai tengerészgyalogság igényei szerinti kiegészítőkkel látták el. A fegyver „magja” még mindig az eredeti dizájnt követi. Az IAR-t eredetileg azért rendszeresítette a tengerészgyalogság, hogy a szintén 5,56-os NATO lőszert tüzelő M249 SAW golyószórót lecseréljék, ami egyébként nagyon komoly vitákat váltott ki a fegyveres erők körében: az M27-es sokkal könnyebb és pontosabb fegyver, mint az M249, viszont ettől még egy gépkarabély, nem pedig egy golyószóró, nem tud hevederből adagolni, a katonák muszájak a 30 lőszeres szekrénytárakat használni. Az IAR támogatói a fegyverrendszer bevezetése mellett azzal érveltek, hogy hiába tud „kevesebbet és lassabban” lőni az ellenségre, a pontosabban leadott lövések jobban le tudják fogni a támadókat, mint a hosszabb, pontatlanabb sorozatok. Az első harctéri tapasztalatok végül az IAR-t látják igazolni: bár a lövészrajok támogató lövészei kezdetben aggódtak az új fegyver miatt, a pontosság végül úgy tűnik, felülkerekedett a tűzgyorsaságon. Az NGSW végül az amerikai vezetés azon felismerése hívta életre, mely szerint az 5,56-os lőszer nem képes áthatolni a modern, orosz és kínai csapatok által használt testpáncélon. A megoldást egy nehezebb, mindazonáltal gyorsabb lőszer bevezetése jelenti. A program célja az volt, hogy mind a kevésbé hatékony régi 5,56-os lőszert, mind pedig az azt tüzelő fegyvereket le lehessen cserélni egy új, hatékonyabb rendszerre. Ezt a programot nyerte meg a civil piacon MCX SPEAR nevű svájci gépkarabély. A Svájci SIG által fejlesztett 6,8x51 milliméteres lőszer jelentősen nagyobb, mint az 5,56 NATO, az M7-es csövét pedig brutális, 5500 baros nyomással hagyja el. Egy ilyen sebességű lövedék az előzetes tesztek alapján képes a modern testpáncélok átütésére, a fegyver visszarúgása azonban jelentősen kezelhetőbb marad, mint a 7,62-es NATO lőszer esetén. A M7 rendszeresítésének másik fő oka az, hogy a hadsereg is kivonhassa a forgalomból az M249 SAW golyószórókat. A SAW kifejezetten azért került rendszeresítésre, hogy betömje a gépkarabélyok, és az általános rendeltetésű géppuskák (mind például a jelenleg is rendszerben levő M240B) között tátongó űrt. Míg az M240B egy aránylag nagy átütőerővel és nagy lőtávval rendelkező géppuska, addig az M249 jóval szerényebb távolságokon hatékony, cserébe majd’ két kilóval könnyebb, és ezáltal könnyebben mozgatható. A SIG M7 aránylag könnyen átalakítható, az így kapott M250 géppuska pedig ötvözi két elődjének jó tulajdonságait: könnyű, és könnyen mozgatható, ugyanakkor nagy távolságokra is elhord, és rendelkezik a már korábban említett komoly átütőerővel is. Az új M5 széria érdekessége az, hogy a SIG gyárilag egy hangtompítóval szereli fel a fegyvereket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a jövőben az amerikai haderő kizárólag szupertitkos, kémfilmekbe illő műveleteket tervez végrehajtani, a magyarázat sokkal prózaibb: aki sütött már el lőfegyvert tudja, hogy fülvédelem nélkül a lövés zaja hamar halláskárosodáshoz vezethet, a harctéren szolgálatot teljesítő katonák pedig csak a legritkább esetben rendelkeznek megfelelő fülvédőkkel. A hangtompító felszerelésével a gyártónak az a szándéka, hogy óvja a fegyvert kezelő katonák hallását, melynek elvesztése esetén egy olyan személyt is elveszít a haderő, akinek kiképzése évekbe, és dollármilliókba kerülhetett. Apró érdekesség, hogy a szakértők nagy része egyetért abban, hogy a lövések zaja egyébként kifejezetten jót tesz a katonák moráljának: hallják, hogy a saját bajtársaik is velük együtt lövöldöznek, az ellenfél pedig egyszerűen megijed, és fedezéket keres, ha hallja, hogy tüzet nyitottak rá. Amikor a hadsereg az M7-es rendszerbe állítása mellett döntött, nem volt elrugaszkodott elképzelés az, hogy hamarosan a tengerészgyalogosok is elkezdik bevezetni az új fegyvert, a múlt héten megjelent költségvetés alapján azonban úgy néz ki, náluk marad az IAR. Bár a haderőnemek között általánosságban van egyfajta rivalizálás, jelen esetben sokkal inkább arról van szó, hogy teljesen eltérő koncepció van a vezetők fejében arról, hogy milyen konfliktusokban kell helyt állnia egy lövésznek: a hadsereg egy fiktív, jövőbeli háborúra készül, a tengerészgyalogság a jelen akcióira. Hiába nagyobb ugyanis az M7-es lőtávolsága, és hiába üti át a testpáncélt, két, napjainkban megjelenő problémára rosszabb választ ad, mint az M27-es: Jelenleg pedig egy átlagos amerikai fegyveres sokkal nagyobb eséllyel találja szembe magát páncélozatlan ellenféllel, mint komoly testpáncélt viselő reguláris katonával. Azt nehéz megjósolni, hogy a jövőben melyik fegyverrendszerre lesz nagyobb szüksége az amerikai fegyveres erőknek, az azonban már látható, hogy az M7-es sem a hadsereg, sem a civil fegyverszakértők körében nem aratott osztatlan sikert. Nem azért, mert rossz eszköz lenne, hanem azért, mert egy olyan koncepció mentén született meg, amelynek gyakorlati értéke tapasztalatok hiányában egyelőre erősen kérdéses. Az igazi gondot mindazonáltal az okozza, hogy az eltérő lőszertípusok miatt a logisztika is kettészakad: a NATO évtizedek óta próbálkozik felemás sikerrel azzal, hogy minden tagállam ugyanazt a lőszert használja, most pedig nemhogy a tagállamok, de az egyik tagállam két haderőneme is más-más lőszerrel lesz ellátva. Címlapkép forrása: Wikimedia Commons
Eredeti cikk megtekintése →