„Rakéta repül, földre vetik magukat, aztán felállnak, beszélnek tovább, mintha mi sem történt volna” – egy kijevi magyar tapasztalatai a frontvárosból
Telex
2026-11-22 09:34
Tompa Tibor kárpátaljai születésű vállalkozó, menedzser, a Magyarok Kijevi Egyesületének egykori alelnöke, az UATV magyar műsorvezetője. 1981 óta él az ukrán fővárosban, aktív tagja a helyi magyar és ukrán közösségnek. Arról beszélgettünk vele, mire kell figyelni, amikor az ember mellett naponta rakéták, drónok robbannak, hogyan funkcionál a város, hogyan készül fel a télre. Kitértünk az ukrajnai magyar kisebbség helyzetére, és az előző magyar kormány tizenhat évi politikájának eredményeire is.
A mai napon most ért véget a kilencedik támadás. Több halott is van. Amikor reggel munkába indultam, éppen támadás volt. Kocsival már nem közlekedem, nagyon veszélyes. Két órával ezelőtt kocsiban vesztette életét két hölgy, a drón mellettük robbant. Több mint harminc kocsi leégett, sok a sérült. Villamossal, metróval szoktam közlekedni, arra törekszem, hogy minél kevesebbet tartózkodjak a föld felett. Menet közben kiderült, a föld feletti közlekedési eszközök leálltak, mert nincs megfelelő áramszolgáltatás. Ezért most itthonról dolgozom.
Igen. A kijevi és a Kijev megyei támadásokat is követem. Jelzi, hol, melyik kerületben van drón, megesik, hogy már hallom a hangját az ablakból. Kétféle támadás van: az úgynevezett sárga veszély , amikor sugárhajtású drónok támadnak, és a vörös veszély , ami a ballisztikus vagy másféle szárnyas, cirkáló rakétákat jelenti. Ez a legveszélyesebb. Éjjel három vörös támadás volt. Ha a közelben robban, kicsapódik az ablak. Egyszer leterítette a feleségemet a konyhában. De képzelje, nem az első alkalommal történt meg, hogy csak támadás után szólalt meg a légiriadó. Az ún. C-400-as ballisztikus rakéták alacsony pályán repülnek, egy kilométertől tíz kilométerig, még az amerikaiak sem tudják regisztrálni, amikor kilövik őket.
Inkább itthon. Állandóan riadók vannak. Előfordul, hogy naponta csak húsz-harminc percen át nem szól riadó. Amikor robbanások vannak, óriási veszély akár néhány métert is megtenni odakint. Itthon arra kell figyelni, hogy köztem és az ablak között legalább két vastag fal legyen. Akkor több az esély a megmaradásra. Általában a fürdőszobában szoktunk éjszakázni. Persze ha a lakóépületet éri találat, ahogyan ma is történt egy kilencemeletessel, akkor az egész lépcsőháznak annyi. A feleségemmel az első emeleten élünk, ami drónok és rakéták tekintetében úgy-ahogy biztonságosabb. Amikor 2022. február 24-én kitört a háború, az első emelet rendkívül veszélyes volt. Mindössze négyszáz-ötszáz méterre voltak az orosz tankok, és azok elsősorban az elsőtől a harmadik emeletig lőttek. De ne feledjük a lifteket: képzelje, ha valaki a huszadik emeleten dolgozik. Volt irodám a huszonnegyedik emeleten, nagy veszély megtenni ezt a távolságot naponta többször.
Maximum három, de az már jó. A felgyülemlett stressz nem hagy aludni. Tetszik, nem tetszik, háromszor-négyszer fel kell kelni akkor is, ha nincs riadó. A kiszáradás miatt szemcseppek nélkül nem tudok létezni, naponta legalább tízszer csepegtetek. Az emberi szervezetet nem arra találták ki, hogy állandó stresszhelyzetben legyen. Egyik közeli barátom katonai akadémiát végzett, szolgált több helyen. Azt mondja, ha több millió dollárt adnának neki, akkor sem jönne Kijevbe. Mondom, hogyhogy? Katonai pszichológiát tanultál, titeket erre felkészítettek. Kérdezi, össze lehet hasonlítani egy háborút egy katonai kiképzéssel? Ott a hibázás benne van a pakliban. Akár egy számítógépes játékban – game over , és újrakezded. De ha téged eltalálnak, neked újrakezdés nem lesz.
Sajnos igen. Sok a rémálom. Ami általában visszatérő: az ablakomhoz repül a drón. Látom a drónt, és nem tudok mit csinálni. Megyek hátrafelé, nekiütközök a falnak, ekkor felébredek. Rengetegszer megismétlődik.
Itt találtam meg az életemet, a jövőmet. A Beregszászi járásban születtem, ott végeztem el a középiskolát. Magyar családból származom, apai ágon Tompa Mihály magyar költő az egyik felmenőm. Anyai ágon Molnárék szintén magyarok voltak. Kutatással, tudománnyal szerettem volna foglalkozni. Gyerekkoromtól érdekelt a csillagászat, biológia, élettan. Kijevbe felvételiztem a tudományegyetemre, el is végeztem. Jelenleg egy gyógyszerészeti cég exportigazgatója vagyok. Itt találtam párt, itt lettek munkahelyeim, itt van a lakásunk, Makarivban (település Kijev megyében, a Bucsai járásban – a szerk.) pedig a családi házunk, amit a feleségemmel építettünk. Egy kis japánkertet is létrehoztam, a könyvtáram is ott van. Lenne lehetőségünk Magyarországon vagy akár Kárpátalján letelepedni, de sem a lakást, sem a házat nem húzhatjuk magunk után.
Felkészítettem őket. Gyerekkoromban sok tudományos folyóiratot olvastam, esszét írtam tudósokról, elkezdtek megjelenni cikkeim. A szüleim megértették, hogy mindez fontos nekem. Kijevben úgy érzem magam, mint hal a vízben. Egyetemistaként nem volt olyan nap és hét, hogy ne jártam volna valamilyen színházi előadáson, múzeumban, tudományos konferencián. Amikor egy évet Nagyberegen töltöttem tanárként, nagyon hiányzott az a tudományos-művészeti közeg, ami a fővárosban olyan erőteljes.
A háború előtt ötszázhúsz ember volt magyarként nyilvántartva Kijevben. A Magyarok Kijevi Egyesületének voltam alelnöke, ötszáz tagunk volt. Sok eseményt szerveztünk, közös húsvéti ünnepséget, közös karácsonyt, könyvbemutatókat. Igyekeztünk fenntartani a magyarságot. Kárpátalján, ahol a magyarság tömbben él, teljesen más a helyzet. Úgy gondolom, a kárpátaljai magyarság legnagyobb gondja az úgynevezett zárkózottság. Ezt nem tudtam elfogadni.
Egy példát említek. Szeretek főzni, kísérletezni, különböző konyhákat kipróbálni, most éppen a mexikóival ismerkedtem. Mondom a kárpátaljai ismerőseimnek: állandóan csak a gulyásleves, a halászlé! Félreértés ne essék, nagyon szeretem ezeket az ételeket, most is babgulyás van a hűtőmben. De mondom, ne csak a magyar halászlevet együk, próbáljuk ki a tejszínhabbal készült finn hallevest, a lohikeitto-t! Micsodát? – kérdezik. – Nincs jobb a mi kárpátaljai halászlevünknél! Ki se akarjuk próbálni! Na, itt a baj. Csak a lokális kultúra, a lokális nyelv, a lokális események. Az anyanyelvem magyar, de anyanyelvi szinten beszélek ukránul, oroszul. Emellett beszélek angolul és franciául, most tanulom a spanyolt. A fiam anyanyelve az ukrán, de az apanyelvét is anyanyelvi szinten beszéli. A nyitottság más kultúrák, más nyelvek felé, azok elsajátítása nemcsak belső katarzist okoznak, hanem a megélhetésem megteremtésében is segítettek. Nem vagyok dúsgazdag, de hála Istennek meg tudtuk engedni magunknak, hogy a fiunk nyugati diplomát szerezzen. Minden embernek van egy bizonyos gondolkodásmódja, mindset je, ahogy mondják. Nos, ez a mindset sokat segít.
A kárpátaljai magyarság esetében az a probléma, hogy egy részük nagyon rosszul beszéli az állam nyelvét. Sajnos sok esetben angolul sem tanulnak meg. Ami Kijevet illeti, a második és harmadik generációra már jellemző az asszimiláció. Ami nagyon fontos: minden nap gyakorolj. Naponta olvasok magyarul legalább negyven-ötven percet, legyen az Petőfi, Arany, Márai, legyenek azok történelmi könyvek, most éppen Stefano Bottoni Balsors, akit régen tép? és A hatalom megszállottja című könyvei vannak előttem. Szeretem eredeti nyelven elsajátítani, érezni a műveket, és tartom, hogy legalább egy könyvet el kell olvasnom egy héten. Bevallom, itt az angolszászok vezetnek. És szintén fontos: hangosan is olvass. Az asszimiláció nem fenyeget, ha az ember műveli magát. Ahogy az angolok mondják, ameddig élünk, addig tanulunk. Ez talán mókuskeréknek tűnik, de számomra katartikus. A kijevi magyarok közül nincs olyan, aki ne beszélne anyanyelvi szinten ukránul, oroszul, és sokan angolul vagy franciául is tudnak. Ez nyitottá teszi őket.
Szeretném, ha lenne jövője, de a demográfiai felmérések azt mutatják, hogy ha egy kisebbség bizonyos tömbben százezer alá esik, akkor két-három generáción belül kihal vagy elvándorol, hiába a különböző programok. Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy a háború végével a többség visszatérjen Kárpátaljára. Persze az is komplex helyzet, hogyan tudnának ott érvényesülni. Nem könnyű, de lehetséges.
A mai napig járok Kárpátaljára. Nem láttam, hogy nem engedték volna őket magyarul beszélni vagy tanulni. Több mint száz iskola működik, ahol magyarul lehet tanulni, és lehetett eddig is. Azt látom, hogy az új generáció jelentős többsége – és itt elsősorban nem azokról beszélek, akik Munkácson vagy Ungváron élnek –, nem beszélik az ukrán nyelvet. Voltak ezzel kapcsolatban személyes vitáim is. Mondja az illető, beszélnek ők ukránul, csak a helyi akcentussal, és ezt az ukránok nem akarják elfogadni. Miként a magyar nyelvben, úgy az ukránban is van irodalmi nyelv. Ha Budapesten azt mondanánk, az alma hüppen, ki értené meg? Ezt Nagydobronyban értik, máshol nem. Heti négy iskolai órában nem lehet elsajátítani egy másik nyelvet. Nem a módszerrel van gond, hanem az akarattal: ha az ember akarja, megtanulja.
Szerintem kitűnő. Nem tapasztaltam diszkriminációt. Amikor felvételt nyertem az egyetemre, engem választottak meg csoportvezetőnek. Azt mondták, azért, mert magyar vagy, ismered a magyar kultúrát, és elfogadtad a mi ukrán, kijevi kultúránkat is . Amikor az egyetem első éveiben kemény vizsgáink voltak, a tanárok több időt akartak adni nekem a gondolkodásra. Mondtam, Isten őrizz, hogy kivételezzetek velem! A viszony továbbra is pozitív, függetlenül az elmúlt tizenhat év történéseitől. Azt mondják rám: ukrajinszkij uhorec , azaz ukrán magyar . A háború elején az oroszok a családi házunk mellett orgonáztak-rakétáztak. A dzsipem, képzelje el, ott maradt. Amikor kivonultak Kijev megyéből, és visszamentem, mindenem megvolt. Rögtön tíz ember szaladt hozzám, mondták, Tibor, a legfontosabb, addig ki ne nyisd a garázst, amíg ki nem hívjuk az ellenőröket! Mert booby trap- eket, gránátokat is elrejthettek az oroszok. A szomszédaim maximálisan segítőkészek. Amióta Kijevben élek, soha nem szólt ránk senki, amiért a fiammal magyarul beszéltünk az utcán. Ellenben Budapesten, amikor a feleségemmel ukránul vagy netán oroszul beszéltem, egyszer-egyszer visszaszóltak, hogy beszéljünk magyarul.
Nem. Gondolom elsősorban azért, mert sajátjukként tekintenek rám. Amikor 2017-ben Porosenko (Ukrajna elnöke 2014 és 2019 között – a szerk.) megszavaztatta a nyelvtörvényt, gyakran jártam az ukrán tévébe vitatkozni. Vitatkoztam az akkori ukrán nacionalistákkal, akik közül sokan már elhagyták az országot, Amerikában élnek. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy gyerekek, mi egyet akarunk! A saját nyelvünket, kultúránkat hagyjátok meg. Ha ez megvan, semmiféle konfliktus nem lesz. A többség egyetértett velem. A mai napig próbálom segíteni az ukrán-magyar hidat. Orbán politikáját természetesen kritizáltam. Igyekeztem konstruktívan kritizálni, hogy ne ugrasszon össze minket egymással. Az szerintem Kárpátalján is gondot okozott volna.
Nem kimondottan Magyarországot és a magyarokat okolták. Arra hivatkoztak, hogy Orbán az orosz politikát folytatja, az oroszok pénzelik, és ezt ők csinálják. Azt mondták, Orbánt grammonként megvásárolták az oroszok.
Mindenki nagyon várta. Jelentős a változás pozitív irányban. Lásd az október 12-én elfogadott kisebbségi törvényt, amit Zelenszkij azonnal aláírt. Lásd, most éppen azért hívtak meg több stúdióba Kijevben, hogy mit várunk a Magyar Péter és Zelenszkij találkozótól, amire nemsokára Brüsszelben fog sor kerülni (azóta megtörtént, 2026. október 16-án – a szerk.) . Személy szerint szurkoltam Magyar Péternek, nemcsak azért, hogy megjavuljanak az ukrán-magyar viszonyok – habár ez is nagyon fontos –, hanem mert váltásra volt szükség. Nagy szavakat mondok, de szerintem a fiatal generáció tudja megmenteni az emberiséget attól a kataklizmától, ami előtt állunk. A háború csak az egyik veszély, de ott a klímaváltozás, a gazdasági nehézségek is. Ami most Magyarországon történt, az elsősorban a fiatal generációnak köszönhető.
Reggel ötkor telefonáltak a feleségemnek, hogy sürgősen menjen be az iskolába – ő az igazgatóhelyettes –, mert nem messze tőlük találat ért egy helyiséget. Utána én kaptam hívást, az irodám akkor Kijev bal partján volt, műanyag-feldolgozással foglalkoztam. Mondták, el ne induljak, mert közvetlenül az iroda mellett rakéták csapódtak be, sok a halott. Mivel több munkám is volt, csak úgy itt hagyni csapot-papot nem tudtam. A feleségem sem, az iskolában több mint ezerkétszáz gyermek volt. Két órába is beletelt, míg sorra kerültem a bevásárlóközpontokban, hogy bespájzoljunk lisztből, cukorból. A boltok polcai kiürültek, de a piacra hála Istennek folyamatosan szállítottak pékárut. Sorok voltak a patikákban, a pénztárautomatáknál. El kell mondjam, az emberek nagyon segítőkészek voltak. Nem emlékszem jelentősebb veszekedésre, problémára, nem nyomták el egymást a nagy tömegben, valahogy sikerült kordában tartani az emberek pszichéjét. A városvezetés igyekezett maximálisan alkalmazkodni a helyzethez. Nagyon jó döntés volt az országvezetés részéről, hogy nem lehetett alkoholt vásárolni. Az emberek elfogadták. Óriási volt a menekülők áradata, a lépcsőházunkban egyedül mi maradtunk. Állítólag március elejére a hárommilliós Kijevből a városban hétszázezer ember maradt. Rövidesen kijárási tilalmat vezettek be, volt, hogy három-négy napig is eltartott. Életveszélyes volt kilépni az utcára. Éjjel nem tudtunk aludni. Nem mondhatom azt, hogy mára megszoktuk, de valahogyan alkalmazkodtunk.
Az is nehéz, amikor melletted robban egy rakéta. A léghullám a legnehezebb. Egyszer útban a piac felé leterített, meg is sérültünk. Vagy amikor a szemed előtt vájják a lövészárkot. Odamegyek, mondom, srácok, hát miért itt ássátok? Azt mondja: nem látod? A hidakat Kijev előtt felrobbantották. Egy kiútja van az oroszoknak, itt, a házatok előtt, itt fognak átvonulni.
Van erre egy kifejezés: oximoron, vagyis főzött fagylalt, amikor kizárja az egyik a másikat. Egyszer a sorban állunk a feleségemmel, a fejünk fölött olyan tizenöt méterre elrepül egy szárnyas rakéta. Mindenki elhallgat. Mikor aztán becsapódik, robban, akkor néhány fiatal hölgy úgy elkezd ordítani és sírni, hogy képtelenség leállítani őket. Érdekes a másik helyzet: elrepül a rakéta, mindenki a földre veti magát, utána felállnak, leporolják magukat, és folyik tovább a beszéd, mintha mi sem történt volna. Érdekes az emberi psziché. Ha túl van terhelve, automatikussá válik, kikapcsol.
Egyik ismerősünk megkért, segítsünk Kárpátaljára menekíteni az unokáját, egy kislányt. A vonatok telítettek voltak, a vasútállomás olyan húsz kilométerre a lakásunktól, amit gyalog kellene megtenni, miközben lövöldöznek. A Jóisten segítségével március 8-9. körül autóval sikerült elhagyni Kijevet, Vinnicát érintve. Két nap alatt értünk Kárpátaljára.
Az első a dokumentáció: diplomák, személyigazolványok, ingatlanbizonyítvány, jogosítványok. Gyógyszerek. Víz, élelmiszer legalább két-három napra, talán egy hétre is, mert nem tudhatod, milyen helyzetbe kerülsz. Ezután jönnek a ruhák, minimális mennyiségben. És természetesen az anyagiak, azt mind magadhoz veszed. Sokat nem tehetsz a kocsidba. Mi magunkkal vittünk három kanna benzint, az nagyon fontos.
A hidak fel voltak robbantva, ezért egyetlen útvonal volt, a déli vonal, Vaszilkovon keresztül. Az a hetven kilométeres szakasz viszont oroszok által volt megszállva. Szerencsénk volt, megtaláltuk az időben azt a hézagot, amikor nem pingpongoztak. Pingpongozás, amikor az ukrán és az orosz oda-vissza lövi egymást, és akkor bárkit eltalálhatnak. Útközben szétlőtt autókat, tankokat láttunk. Amikor elhagytuk az úgynevezett orosz zónát, meg kellett volna állni, mert a kislány rosszul érezte magát. Az út mentén már voltak segélyek, ki akarok szállni. Kiáltják, Isten őrizz, hogy kiszálljon! Kérdezem: miért? Azért, mert az út mindkét széle aknázva van, nem tudni, hol az akna. Mondom, akkor hogy menjek tovább? Mondják, ha továbbmennek, talán megússzák. Ha aknára lépnek, utána már csak azt teheti, hogy kinyitja a hátsó ajtót, kimásznak, és a kocsi nyomán mennek visszafelé! Azóta is imádkozom a Jóistenhez, hogy megsegített. Nem robbantunk fel, nem lőttek szét – mint sokakat Bucsában.
Egy darabig észre sem veszed. Amikor egymás után öt-hat robbanás van, már nem alszol. Úgy tűnik, mintha megszoktad volna, de a stressz annyira felhalmozódik, kumulálódik benned, hogy egyszerűen nem tudsz aludni. Olyan, mint a jet lag , amikor utazás közben több időzónát átszelsz, éjjel pedig nem tudod hova tenni magad.
Nem, Kárpátaljára ideiglenesként tekintettünk, nem beszélve, hogy a fogadtatásból kiderült, nincs ránk szükség. Elmentem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (ma már II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem – a szerk.) elnökéhez, munkát kértem. Hogy bejárhassak a főiskolára, esetleg valamilyen líceumba, akár közgazdasági képzést tartani – Londonban elvégeztem a Master of Business Administration-t –, vagy valamilyen nyelvet oktatni. Nem anyagi segítségre volt szükségem, hála Istennek volt tartalékunk legalább egy vagy két évre. Szellemi terhelés, kommunikáció kellett. Azt mondta, nincs rám szükségük. „Van pénzed, oldd meg a gondjaidat.” Nem beszélve arról, hogy jó viszonyban voltam a kárpátaljai magyar egyesületekkel, a KMKSZ-szel, az UMDSZ-szel. Amikor angolul kellett fellépni, konferenciákra jártam a nevükben az EU-n belül. 2017-től 2021-ig igyekeztem maximálisan bevonni minden ilyen konferenciába a magyar közösséget. Ha EU-biztosok jöttek, lobbiztam. Amikor akkreditációt kellett kapnia a főiskolának, közbenjártam. Komoly szívműtétet kellett állni gyerekeknek, oktatást, satöbbi, amennyire tudtam, anyagilag is segítettem, lakást béreltem nem egynek, nem kettőnek. Kárpátalján ezeknek az embereknek a többsége elfordult tőlem. Nem mondom, hogy mindenki, de a többség. Talán azt hitték, pályázom a pozíciójukra, az általuk kialakított helyekre és az úgynevezett pénzcsapokra. Többször voltam Brüsszelben, Luxemburgban, vannak ismerőseim az Európai Tanácsban, Európai Parlamentben, előfordult, hogy kérték a szakvéleményem. Többször is véleményt nyilvánítottam, akkor kaptam az üzeneteket, hogy miért járok oda, mi közöm nekem ehhez. Mondtam, nemcsak ők lehetnek magyarok, én is lehetek magyar, és továbbra is vállalni fogom a magyarságomat úgy, ahogy azt megélem. Alig vártam, hogy visszatérjünk Kijevbe.
Két hónapot töltöttünk Kárpátalján. Előbb akartunk visszatérni, de nem lehetett, mert a nyugati sztráda, ami Kijevet Zsitomirral összeköti, aknásítva volt. Rengeteg szétlőtt tank, harckocsi, halott, a hidak lerombolva. El kellett mindent takarítani, és több ideiglenes hidat építeni. Kijevben szerencsére már vártak, rengeteg munkám volt, ez lefoglalt. Hála Istennek a lakásunkat épségben találtuk. A házunk mellett a kerítésünktől aknavetőztek az oroszok. Több mint egy hónapot voltak ott, onnan pingpongoztak. Egyik szomszédom kiment hozzájuk, amikor bejöttek a faluba. Azt mondta nekik, én is orosz nyelvű vagyok, minek jöttetek ide? Minket nem kell felszabadítani! Azt mondták neki, igen? És fogták, agyonlőtték.
Szó sem lehet arról, hogy testvérnép legyünk, ez felejtős. Egy kiút van: ha véget ér a háború, olyan falat kell felhúzni Ukrajna és Oroszország közé, ami soha, de soha az elkövetkezendő százötven-kétszáz évben nem lesz átjárható. Se innét oda, se onnét ide ne jöjjön senki! Se ember, se média, se áru, semmi. Ez akkora törés, hogy az ukrán társadalom egyhamar nem fog tudni elfogadni semmilyen közeledést, még ha fegyverszünet vagy netán béke is lenne. Ami a lezárást illeti, higgye el, nem az a gond, hogy Ukrajna elvesztett területének húsz százalékát. A legnagyobb kérdés: mi a biztosíték arra, hogy ha leállnak, egy-két hónap múlva nem jönnek ismét?
Ha valaki oroszul kérdez, oroszul válaszolok. Olvasok orosz könyveket. Szeretem Jeszenyint, szeretem Viszockijt – utóbbinak több versét fordítottam magyarra. Személyesen egyetlenegy orosz vagy orosz művészettel kapcsolatos emlékművet sem rongáltam meg, nem is fogok. Értem, hogy Oroszországban az emberek többsége háborúpárti, és meg akarja semmisíteni az ukránokat, de ott van Garri Kaszparov (örmény-zsidó származású világhírű oroszországi sakkozó, az ukrajnai háború óta aktív ellenzéki szereplő, erősen kritizálja Vlagyimir Putyin rezsimjét és Moszkva politikáját – a szerk.) vagy Alla Pugacsova (népszerű orosz énekesnő, nyíltan ítélte el Oroszország Ukrajna elleni háborúját – a szerk.) példája. A feleségem továbbra is hallgatja Alla Pugacsovát, és ehhez joga van. Sokan mondják, hogy a nyelv bizonyos eszmét is hordoz, de ha a szakmámban oroszul kell olvasnom vagy írnom, akkor így teszek. Más kérdés, hogy etikai szempontból elfogadható-e. Azzal igyekszem egyensúlyozni ezt, hogy lefordítom más nyelvre, másnak ne kelljen oroszul olvasnia, ne szúrja a szemét.
Miután kivonultak az oroszok Kijev megyéből, összehasonlíthatatlanul jobb lett a helyzet. Nyugodtan éltünk, dolgoztunk. 2022 május elejétől 2022 október közepéig nem volt támadás. Aztán elkezdték lőni a civil lakosságot drónokkal és rakétákkal. A múlt telünk is nagyon nehéz volt, illetve most az utóbbi másfél hónap.
Sokan külföldön maradtak, de sokan költöztek be Kelet-Ukrajnából. A főváros lakossága szemmel láthatóan megváltozott, részben cserélődött. Több orosz nyelvet hallunk, Kijevben nyolcan százalékban mindenki ukránul beszélt, most talán ötven-ötven százalék az arány. Orosz nyelvűek, de nem orosz mentalitásúak. Sokaknak vannak ott rokonaik, a szomszédom édestestvére is Oroszországban él. Megszakítottak minden kapcsolatot.
Mivel már nincs egy óra, hogy ne legyen riadó, az iskolákban áttértek a vegyes oktatásra. Ez azt jelenti, hogy egyik héten annyi gyerek, amennyi befér a pincébe, személyes oktatáson vesz részt. Akik nem férnek be, áttérnek távoktatásra otthonról vagy a menedékhelyről. Aztán váltják egymást. Gyakorlatilag Kijev minden iskolája így működik. Délben ebédet is kapnak a gyerekek.
Generátorok nélkül nincs élet. A feleségem éppen említette, hogy a szülők nagyon segítőkészek abban, hogy a generátorok megállás nélkül működjenek. Ha kell, szervizelik a folyamatos oktatás érdekében. A legnagyobb gond jelenleg Kijevben a szakemberhiány.
Teljes ellátást kap mindenki, nemcsak a sebesültek. Egy közeli ismerősöm nemrég négy műtéten esett át, gond nélkül megoldották. Amikor robbanások vannak, a mentőautók és tűzoltók azonnal a helyszínre sietnek. Igyekeznek az általános orvosi ellátást is biztosítani, többször hívtak ilyen-olyan ingyenes szűrésre. Azt kell mondjam, hogy ebben Klicsko (Vitalij Klicsko egykori nehézsúlyú ökölvívó, 2014-től Kijev polgármestere – a szerk.) és az itteni vezetőség a maximumot hozza. Eddig soha nem hallottam, hogy ne érkezett volna segítség.
Vannak, akik felmentést kapnak a katonai szolgálat alól. Kijevben hatalmas a munkaerőhiány. A mai napig ellenőriznek, de én már túl vagyok a koron. Tavaly múltam hatvankét éves, képzelje el, megyek a munkába, szaladok egyik villamostól a másikig, és amikor a megállóhoz érek, hirtelen elém áll két ürge. Mondják, igazoljam magam. Mondom, minek? Mondja, megyünk a buszba! Mondom, srácok, én már túl vagyok a koron. Nem, nem, válaszolják, szerintünk ön nincs ötven éves. Mutatom a hajam. Nem a haj számít, mondja, hanem hogy láttuk, ahogy leszállt a villamosról, futott több száz métert, most pedig itt van mellettünk, és úgy lélegzik, mint egy negyvenéves! Mutattam nekik a Gyijá-t (Ukrajna hivatalos digitális állami platformja és mobilalkalmazása – a szerk.), tessék, nézzétek meg. Az utóbbi időben ritkábbak az utcai toborzások. Régebben kiléptél, rögtön igazoltathattak, most már inkább az autókat ellenőrzik Kijev bizonyos sztrádáin.
Víz, víz, és víz. Az első és legfontosabb. Jelenleg a konyhámban legalább 400 liter víz van különböző zárt edényekben, tárolókban. Áram nincs – ezt már megszoktuk. Meleg nincs – az is nehéz, de tartható. Viszont ha nincs víz, nem mosakodsz, nem végzed el szükségleteidet, nem mégy vécére. Amikor a legelején támadták a vízellátást, három-négy napig nem volt víz. A fúrt kúthoz jártunk, nagy sorokat álltunk ki. Továbbá élelmiszer és gyógyszerek. Okvetlenül legyenek otthon zseblámpák, töltők, powerbankek. Minden szobában legyen, mindig kéz alatt. Van egy 2,5–3 kW-os powerbankom, ha elmegy az áram, legalább tizenkilenc órán át segít.
A melegétől. Múlt télen napokig csak a 7-8 fokot tudtuk tartani a lakásban. Amikor kint -26 fok van, és nincs fűtésed, bármit tehetsz, a lakás ki fog hűlni. Mi ment meg? Ha a gáztűzhelyet bekapcsolod a blóderrel (sütővel – a szerk.) , és amellett melegszel. Így tudod tartani a 7-8 fokot.
Van egy úgynevezett meleg elektromos lepedőnk, azt is rá lehet csatlakoztatni a powerbankre. Szerencsére nem fogyaszt sokat, egy éjszakát kibír, jól tartja a meleget. A víztárolásra is odafigyelünk. És amit még nem említettem: mindig legyen közel az autód, teli tankkal, legalább négy kanna benzinnel a csomagtartóban.
A fiunk naponta hív Luxemburgból, nem érti, miért vagyunk még itt, amikor ott is lehetnénk. Beszéltük a feleségemmel, rendben, lenne hol lakni, de miután eltelik egy hónap, hová teszed magad? Nem beszélve arról, hogy ha elhagyjuk a lakásunkat, házunkat télire, akkor annak annyi, minden szétfagy, odavész életünk munkája! De ha életről és halálról van szó, akkor igen, menni kell.
Sehogy. Az ember arra van predesztinálva, hogy éljen, alkosson, dolgozzon. Kipróbáltam különböző meditációs technikákat, foglalkoztam koánokkal, japán versekkel, de higgye el, mind csak ideiglenes megoldás. Erre nincsen gyógyszer. A legveszélyesebbek azok az állapotok, amikor a stressz hatására a döntéshozatali képességed nulla lesz. Egy kiút van: eltolni a félelmeket, ami bizonyos módszerekkel működhet. Figyelemeltereléssel, munkákkal, elmélyedéssel művészetbe, olvasásba, idegen nyelvekbe.
Érződik a mentális fáradtság, de továbbra sem vagyunk hajlandóak kapitulálni. Egy kompromisszumos béke a többség számára, úgy látom, elfogadható lenne. Ez az állapot sokáig nem tartható, előbb-utóbb vége kell legyen. A kérdés, hogy milyen legyen az a kompromisszum. Ha Donbász Ukrajnáé is lenne, az már nagyon szét van lőve. Úgy látom, ezt a többség érti. De akkor le kell verni ott a cölöpöt, felhúzni a kerítést, és ez a kerítés átjárhatatlan kell legyen. Szerintem a többség elfogadná, de akkor eddig, és tovább ne.
Van itt az ablakom alatt egy kis kávézó. Hihetetlen, de támadások alatt is ott ülnek az emberek, kávéznak. Két dologra figyeltem fel. Sokkal kevesebben isznak, alig látni az utcán részegeket. Ugyanakkor gyakran látok önkívületi állapotban kiabáló embereket. Ritka, hogy valaki ne küzdjön valamilyen pszichés problémával. Mint vállalkozásokkal, irányítással, menedzseléssel foglalkozó szakember, a legfontosabb a munkámban a döntéshozatal. Ez a képességem jelentősen romlott. Ma már nem tudok öt-hat különböző munkát végezni, pedig egyik legerősebb képességem a multitasking volt. Az utóbbi időben vettem észre, hogy felejtek, egy ponton túl az agyam törölni kezd. A nyelvek közötti váltás is sokkal nehezebb.
Hála Istennek nem. Olyan igen, hogy azt mondtam, egy bizonyos időre el kell mennem a városból. Ez is egy stratégia. Nem véletlenül mondta Klicsko a lakosságnak, hogy hagyják el Kijevet. Legalább egy-két hónapra jót tesz máshol lenni, kikapcsolódni.
Semmiképpen! Ha csak magadra gondolsz, magadra hagyatkozol, sokkal kevesebb az esélyed a túlélésre. Ha van melletted legalább két-három ember, nincs az az erő, ami megakadályozna, hogy összefogj velük, és azt mondd: csináljuk együtt! Van egy jelenség, a szinergia , amikor átveszed a többiek intuícióit, érzelmeit. És van az úgynevezett goodwill , vagyis a jóakarat. Ez megmentő erő. Tapasztalom a szomszédaimmal, nagyon összetartóak vagyunk. És nagyon érdekes az empátia az állatoknál. Van néhány cica, akiket Donbászból hoztak, vállaltam az eltartásukat. Télen-nyáron úgy rendezkedtem be a házamnál, hogy velünk legyenek. Állandóan követelik, hogy társalogjunk velük. A szomszédunk eteti őket hétközben, de legutóbb említette, jó lenne, ha gyakrabban jönnénk, mert velük nem akarnak társalogni. Amikor robbanások vannak, egyszerűen ránk fekszenek, nem hagynak magunkra. Ha valahol távol van a támadás, akkor is jönnek. Sokkal jobban hallanak nálunk, nagyon érzik ezeket a folyamatokat.
Említettem, hogy Kárpátalján hogy viszonyultak hozzám. Az jelentős törés volt. Nem mondom, hogy azóta nem segítek, de inkább olyan embereknek, akik itt szorulnak segítségre. A másik vízválasztó, amikor a donbászi fronton elesett a közeli partnerem, Andris. Rendkívül tehetséges szakember volt, komoly projekteken dolgoztunk együtt. A legközelebbi barátomat vette el a háború. És elvette azt a biztonságérzetet, ami a háború előtt volt. Annak idején elértem a Maslow-piramis legmagasabb fokát, amikor azt mondhattam, elértem, amire predesztinált a sors. Az egyik legnehezebb most, hogy a piramis tetején gyakorlatilag minden megsemmisült. Nincs piramis. Miért? Mert mi van a piramis alapján? A fizikális és a biztonsági jólét. Ha ez nincs meg, és bármikor beléd csapódhat egy drón vagy rakéta, a többi egyszerűen nem számít.
De nem adom fel. Mindennap azzal kelek és fekszem, hogy valamit csinálni, alkotni kell. Hétvégén kimegyek a házamhoz – remélem, megérem –, és a magnóliafáimat fogom gondozni. Sikerült honosítanom néhány magnóliafajtát, még Kárpátaljáról hoztam őket. Erőt ad, amikor látom, hogy van az eredménye a munkámnak. Az embernek szüksége van feltöltődni.
Az emberek ismerete. Sokkal erősebb az intuícióm a helyzetek felismerésére is. Többször megesett, hogy a fejem fölött drónok repültek. Némelyiknek olyan volt a hangja, hogy az emberek egyszerűen pánikba estek, de én kapcsoltam, hogy nem a fal alá kell rejtőzni, ahol az ablaküvegek szilánkjai megsebezhetnek, hanem egy füves területen vagy a parkban földre vetni magad, az menthet meg. Sajnos ilyen tapasztalatokat, skilleket szereztem.
Visszafordíthatatlan, hogy az előttünk álló időkben bármilyen együttműködés, elfogadás legyen Oroszország, az oroszok felé. Az ukránok többsége soha semmilyen formában nem fogja elfogadni az oroszokat.
Nagyon remélem, hogy békésen. Nagyon remélem, hogy Európa közelében. Az ukránok több mint kilencven százaléka Európát akarja. És nagyon remélem, hogy maximálisan korrigálva azokat a károkat, amiket elszenvedett. Senkinek sem kívánom azt a látványt, amivel hétvégente harmincöt kilométeren át a lakásomtól a házamig utazva szembesülök. A lerombolt házakat, épületeket, ipari létesítményeket.