● news.bsdnet.hu

Duska ugyanis az elmúlt években imádott beszélni, csacsogni, fecsegni, így naponta ömlött elém a téma, csupán válogatnom kellett, olykor eldönteni, hogy melyiket milyen fénytörésben vetem papírra. Aztán megérkezett a kamaszkor csend-őrsége, és a folyam javarészt kiszáradt, elapadt, vagy inkább másfelé csatornázták át. Ma is mindent megbeszél, de csak magával. Odabent. Engem és a nejemet elintéz egy-egy tőmondattal, bevett hangsúllyal, és még annak örülünk, hogy mindezt kedvesen, nem morgások és ajtócsapkodások között, hanem huncut mosollyal teszi. Például a múlt héten ment el először délutáni (még nem esti) diszkóba. Az iskolában tartották, és nagy izgalommal készült rá, már én is hegyeztem a tollam, hogy akkor megvan a heti penzum témája, milyen érdekes lesz összevetni a bécsi sulis bulit, amit egy egészen más évezred szabadsága aranyoz be, az enyémmel, amit viszont kicsit mindig fű alatt, a diktatúra réseiben tartottunk a magunk kompromisszumos szabadságával. De be kellett érnem morzsákkal. Ugráltak és hangosan énekeltek. És jó volt. Ezt sikerült kipréselnem belőle. Ennyit persze magamtól is kitaláltam volna, ehhez egyetlen kérdést sem kell feltenni, nemhogy hetet. És hiába magyaráznám, hogy egy jó tárcához százszor több infóra van szükség, ahogy egy regénybeli szereplő is akkor lesz igazán hús-vér karakter, ha sokkal többet tudok róla, mint amennyit felhasználok majd végül. Arcok kellenek, hangulatok, benyomások, sztorik. Dusi vélhetően csak ennyit mondana a maga szokott hangsúlyával, ha mégis felvetném: „Zsiiiiga, meg fogod oldani.” Te mit tudtál meg, fordulunk egymáshoz esténként a nejemmel, és úgy méregetjük, dédelgetjük a megszerzett tőmondatainkat, mint egy sosem látott gép furcsa alkatrészeit. Próbáljuk összerakni az eseményeket, más forrásokból kitölteni az űrt, mint a ráncolt homlokú, oknyomozó újságírók a Watergate-botrány idején, de a lényeg rejtve marad. Hogy érezte magát, milyenek az első lépései a felnőttség küszöbén, kikkel szövetkezik és kiket utasít el? És napról napra nagyobb empátiát érzek a szüleim iránt, akik velem is hasonló hiánygazdálkodást folytathattak, hogy aztán pár év múltán, a kamaszkor beteljesedésével, joggal (?) vágjam a fejükhöz, hogy egyáltalán nem értenek engem. De hát hogyan is érthettek volna, ha én voltam az egyetlen nézője a belső mozimnak? És közben már arra is felkészülök lélekben, mint ahogy Cseh Tamás énekli a maga bölcs és bús hangján, hogy ez „a kevés is tűnni fog”, mert most még azért adódnak lehetőségek, amikor meg-megered a nyelve, és a régi lelkesedéssel csacsog. Főként filmek, sorozatok kapcsán. A nejemmel nemrég A Bridgerton család epizódjait kezdték nézni, és Jane Austen világa sok-sok bujasággal megfejelve, fülledt romantikával leöntve alkalmat ad arra, hogy egy-egy rész között beszélgessenek pár mondatocskát a szerelemről, szexről, női és férfi szerepekről, de leginkább hagyják magukat elsodorni a régenskori izgalmakkal. Nekünk pedig a „férfias” játékok nyújtanak megfelelő terepet ahhoz, hogy régi-új cinkosság teremjen köztünk, ami jó alapot adhat a társalgáshoz. Nemrég az újonnan vett forgószékét szereltük össze, és pár csavar alaposan kifogott rajtunk. Olyannyira, hogy szinte már egymást kezdtük okolni, amiért megmakacsolta magát a menet, és az istennek sem tudjuk összeilleszteni a szék hátát az ülőrésszel, vagyis nincs más megoldás, szerelőt kell hívni. Én a lehetséges (és felesleges) kiadás miatt bosszankodtam, ő pedig azért, mert így napokig nem ülhet bele az oly gondosan kiválasztott székbe. Aztán egy kis étolaj segített, és végül boldogan szuszoghattunk az elkészült mű felett. (Ilyenkor kicsit olyan érzés fog el, mintha mi magunk állítottuk volna elő, találtuk volna fel a teljes széket a semmiből.) Ám a remélt beszélgetés helyett inkább csak elégedetten hallgattunk. Magunkról. Mindenről. Ez tehát az új feladat. A hallgatásról, az el nem mesélt történetekről írni. A képzeletre hagyatkozni megint és újra. Felrajzolni őt, ahogy a többi hasonló, félig gyerek, félig felnőtt között keresgéli a maga szabályait, a maga igazságait. Nézni, ahogy rejtett helyszíneken forog az élete filmje, ahogy számunkra kissé elmosódott főhősként hárítja el a ki tudja milyen akadályokat, győzedelmeskedik vagy elbukik. És ez a sok kaland mind ott lebeg a hallgatás mögött, mert ez az egész attól is izgalmas, hogy nem lehet vagy nem kell elbeszélni. Hiszen ez már tényleg az övé. Ezt már csak ő mondhatja el, írhatja meg egy egészen más sorozatban, évek múltán, ha úgy jön ki a lépés. Kicsit olyan, mint amikor Truman Burbank búcsút int a nézőknek a Truman Show végén, majd kilép az ajtón. A saját, kamerák nélküli életébe. Bár engem mindig is érdekelt, hogy mi várja mögötte...