● news.bsdnet.hu

Ez év februárjában huszonöt civil szervezeti képviselő és független sajtómunkás modellezte az áprilisi választás lehetséges kimenetelét. Amikor először értesültem róla, ledermedtem, és életemben először kételkedtem benne, hogy ennek a hírnek, vagyis az igazságnak a közzététele közérdeket szolgálna. Féltem, hogy a Választási Integráció Szimuláció önbeteljesítő jóslattá válna. Az Egyesült Államokban egy hasonló, 2020. augusztusi modellezés „megjósolta” Trump bűnös hatalomféltését és a Capitolium hónapokkal későbbi ostromát. A hazai változatban a résztvevők egy-egy hatalmi centrumot, politikai szereplőt, közéleti aktort testesítettek meg, és egy energetikai infrastruktúra elleni hamis zászlós merénylettel számoltak (két hónappal a vajdasági húsvéti hátizsák felbukkanása előtt). A választás után pedig olyan elhúzódó bizonytalanságot, „jogi ködöt” valószínűsítettek, ami a Majdan tematikáját vetítette előre. A szervezők végül csak hatástalanítva publikálták a szimuláció eredményét. A packázás ára Ezekkel a félelmekkel regisztráltam, hogy nem a NER ellenségei, a szuverén és békés Magyarország csőcselékként számontartott és a háborúpártisággal alázott hívei kerültek a történelem szemétdombjára, hanem a hatalom maga, minden rátarti gesztusával és bűnszervezetben elkövetett tolvajlásával együtt. Szarajevó azonban, bár a megkönnyebbülés akár otthon is tarthatott volna, rám várt. És én is vártam, hogy itt legyek, és kicsit távolabbról nézhessek rá erre a tizenhat elcseszett évre. Ami miatt a lányaimat mindig arra kondicionáltam, hogy büszke magyarként (a büszkeség Orbán miatt nem volt kézenfekvő) európai országban tanuljanak tovább, és magam pedig azt gondoltam, hogy ha hajdanán a jövőbe látok, nem adtam volna az életemből tizenhat évet erre a gyötrelemre. Tudtam, hogy nem akkor van hazánk, ha mozdulatlanul viselünk el mindent a hatalommal visszaélőktől, mert a hazánk mindig bennünk lesz, bárhova megyünk. A szarajevói magyarok is így vannak ezzel, vagy még sokkal inkább így. Muratović Irma, aki immár huszonhárom éve egyesületi elnökként fogja össze a csapatot, de még a jogász Vedad Hadžibegić is, aki ugyan nem beszéli a nyelvünket, de egyik felmenője magyarsága miatt csatlakozott a szervezethez. Van benne valami, ami magyarrá teszi. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ami ugyanazt jelenti mindannyiunknak. Szarajevóban az egyesület bázisán ez temérdek nemzeti színt, Arany Jánost, pirospaprikát, pálinkát és pántlikás-rokolyás népviseletet jelent, és persze a gyerekeknek Weöres Sándort, de egy gramm giccs sincs az egészben. A szarajevói magyarok a nyelvoktatást is segítő kulturális támogatások ellenére mindig kicsit számkivetettek voltak, mert nem határon túliak, de nem is diaszpóra tagjai. A történelem rafinériája folytán a szüleik, nagyszüleik keveredtek ide, jellemzően a Vajdaságból. De az utóbbi években leginkább az Orbán-rezsim packázásait szenvedték el a Putyin-féle ismeretlen eredetű lekötelezettség miatt (ha csak az „olcsó gáz” volt az oka, az gáz), merthogy a bukott rezsim Vučić Szerbiáját és a szeparatista Dodik Boszniai Szerb Köztársaságát támogatta, ez utóbbi az egyik entitás Bosznia-Hercegovinában, a másik a bosnyák–horvát államalakulat, a Bosznia-hercegovinai Föderáció. Emiatt például régóta nincs a fővárosba közvetlen repülőjárat Budapestről, mert a letűnt diplomácia Banja Lukát és a szeparatista boszniai szerb elnököt tekintette partnernek. Akit a bíróság eltiltott a választáson indulástól, így most már csak pártelnök, és az embere ül az elnöki székben. Két éve Bihácsból Pristinába, a magyar KFOR-erőkhöz iparkodva nem jutott idő rá, tavaly azonban kétszer is eljutottam Szarajevóba. Egy nyári balkáni túra során néhány órát töltöttünk a boszniai fővárosban, fotóriporter kollégámmal pedig novemberben, a daytoni békemegállapodás 30. évfordulóján négy napot. Utóbb zuhogó esőben érkeztünk, és másnap harminccentis hó alól ástuk ki az autónkat. A hegyekből lépcsőzetesen ereszkedő Miljacka partjáról lenyűgözött bennünket az olimpiai jelkép, Trebević látványa. Jugo Boss Vég Zoltánhoz igyekszem az idősotthonba. A néhány éve kerekesszékbe kényszerült nyugdíjas idegenvezetőként keresi a kenyerét a 80-as évek eleje óta. A munkájával nem hagyott fel, most a felesége segít neki, hiszen több utazási iroda is vele akar dolgozni. Sportújságíróknak, köztük a néhai atléta és Vasárnapi Hírek-doyen Fluck Miklósnak is tolmácsolt a ’84-es téli olimpián, a magyar cigányválogatott zenicai és budapesti összecsapásait is menedzselte, és máig ő mutatja meg, hol érdemes vacsorázni, ha pazar panorámát akar villantani egy magyar úr a kedvesének egy forgó étteremből. Kelet-Szarajevóban kezdünk ismét. Novemberben a választásokat néztük meg a szegényesebb és olcsóbb szerb köztársaság területén, amit láthatatlan határ választ el a föderációtól. Csak a szerb zászlóerdő igazít útba, ami a boszniai zászlóerdőt váltja. Zoltán egykori kedvenc kocsmáját javasolja kávézáshoz. A szerb tulajdonos messziről üdvözli, kvaterkáznak a régi időkről, míg én a nacionalizmus-light lenyomatait, a trikolór mennyezetet, a kopott zászlókat és a Karađorđević-ház (1903–1945) uralkodójának, I. Péternek a mellszobrát bűvölöm. Kocsmában párját ritkítja a királyszobor Európában. A parlamentarizmust visszaállító király népszerűsége mindmáig töretlen, az ő vezetésével kezdődött a függetlenedés a mintegy 450 évig tartó oszmán uralom alól (1463–1908, az Osztrák–Magyar Monarchia az igazgatást már 1878-ban átvette.) Semmi meglepő nincs tehát a muszlim többségi befolyásban, a boszniai háború előtt több mint 1100 dzsámi állt az országban, amelyeknek a kétharmada semmisült meg. Bosznia-Hercegovinában a vallási és kulturális sokszínűség békés együtt­élése érdekel. A terület 1992-től egy véres és gyalázatos háborút élt át ugyan Európa déli fertályán, népirtásokkal és középkori szarajevói éhínséggel az ENSZ-erők szeme láttára, de ez a jugoszláv államalakulat széthullásának és a miloševići Szerbia etnikai beavatkozásának (és a válaszul érkező, hasonlóan sötét etnikai tisztogatásoknak) az eredménye volt. Nem véletlenül van tele Tito-hűtőmágnessel és „Jugo Boss”-pólóval az óváros számos szuvenírese, a néhai szocialista blokkhoz képest elért nyugati életminőség nosztalgikus emlék sokak számára. A muszlim kultúrát Juhász-Pašić Éva professor emeritus, a szarajevói állatorvos-tudományi képzés legendás alakja, a magyar egyesület egykori elnöke (1993–2013) egy néprajzi múzeumon mutatja be. A Baščaršija óvárosa fölötti létesítmény inkább egy szabadtéri gyűjtemény, egy módos kereskedő több száz éves, többgenerációs házát alakították át múzeummá. Éva mesél a néhai família, benne a gazdának és házastársának együttéléséről, amiben meghökkentő: minden este összejöttek a közös családi nappaliban, és a férfinak kutya kötelessége volt beszámolni minden egyes aznapi lépéséről, üzletiről és személyesről egyaránt. Szerinte ez valójában nőuralmat mutat, merthogy a döntést a férfiak hozták ugyan, de a rokonságba tartozó nők minden dél­előtt összejöttek egy árnyas, virágos, palántás kiskertben, és megbeszélték a családok dolgainak állását. Ha kellett, diszkrét anyagi segítségben részesítették a férfi üzletét, egyszer-kétszer, de háromszor már nem, mert akkor kutyaütő a gazda, és kár az erőforrásokért. A gyerekek továbbtanulását is megbeszélték esténként, Bécsbe és Isztambulba mentek általában. Az elemis években a fiúk iskolában, a lányok odahaza tanultak, ugyanazoktól a házitanítóktól. Évának volt egy szomszédja, akinek egy osztálya sem volt, mégis négy nyelven beszélt folyékonyan. Minden szobába cserépkályhás, meleg vizes fürdőt építettek égetettcserép lefolyóval. A várandós nő a terhesség előtt egy hónappal költözött egy frissen kimeszelt, önálló szobába, ahol negyven napig maradt a csecsemővel, és csak egyetlen segítő járhatott be hozzájuk. A nagyszülőket az emelet kiemelt pontjára helyezték el, s hogy a béke maradéktalan legyen köztük, az idős férfinak a szomszédban egy kis imazugot is kialakítottak párnákkal, Korán-olvasó könyvállvánnyal (rehal). Onnan pár lépés volt az erkély, ahonnan a tekintélyes családfő rálátott az udvarra érkezőkre és a gazdaságot üzemeltető fiára. Étel az alapanyag-feldolgozó „piszkos” és a tiszta konyhán keresztül került hozzájuk, minden szoba közepén fatüzelésű, kézműves réz ételmelegítő (mangala) gondoskodott a kényelmes étkezésről. A boszniai muszlim vallás semmiben sem emlékeztet a fundamentalista iszlámra. A Korán itteni értelmezésében semmiféle biztatás nincs az erőszakra, sőt kifejezetten tilos, magyarázza Éva, aki többször is olvasta a szent könyvet, ahogy a Bibliát és a Talmudot is. És nem mellesleg muszlim mikrobiológusba szeretett bele egykor az egyetemen, s a professzor később a kezét is megkérte. A modern teológusok többsége szerint még a legdémonibbként ismert fogalom, a dzsihád is védekezést jelent. A boszniai muszlimok hitében nem is igen találni arab hatásokat, kevés kivételt a vahabiták jelentik, akik a bosnyákokat megtizedelő háború után, 1996-tól jelentek meg az országban. Éva ma néhány százra teszi a számukat, egyetlen dzsámi köré szerveződnek, és a nikábot (arcfátyolt) viselő nőkről ismerhetők fel. A hidzsábot (a hajat és a hajlatokat takaró kendőt) és a csadort (földig érő lepel) a boszniai muszlim nők is hordják, és ez inkább emelkedett, mint riasztó látvány. A nők választott illata valamiért különösen jelentős szerepet kap mindemellett. A hitélet egyébként az iszlám helyi hívei között sem számottevőbb, mint az európai keresztényeknél: durván tíz százalék közé tehető a vallásgyakorlók száma. Szarajevó a gázai muszlimok iránti együttérzésből tele van „Free Palestine” feliratokkal, az iráni nagykövetség és a kulturális központ előtt virágok és fotók emlékeznek Izrael és Amerika háborújának ártatlan áldozataira. A Tyler Durdent, a Harcosok klubjának anarchista főszereplőjét megidéző „Miután elveszítettünk mindent, csak akkor tehetünk meg bármit” aggasztó világnézetét városközponti graffitin láttam, intifádára utaló jelzést csak egyetlen matricán fotóztam a Željezničar stadionjánál. El is mentem a Velez (Mostar) elleni meccsre. Az útszéli csevapsütők füstjébe vesző vízágyútól pár lépése kezdődött a népünnepély zenével és dalárdával, mintha máris megnyerték volna a vébét. Bosznia-Hercegovina nemzeti válogatottja ugyanis ott lesz Amerikában.