● news.bsdnet.hu

Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója kezd még az eddigi helyzetnél is kevésbé emlékeztetni egy sikertörténetre, tegnap magára haragította Romániát is, melyért konstancai konzuljának távozásával és konzulátusának bezárásával kellett fizetnie, Moldovában, a Baltikumban és Lengyelországban is az oroszellenes hangok dominálnak, ráadásul még Afrikában is kezdik minden tekintélyüket elveszíteni. Ez utóbbi jelenséget járja körül a The Insider tanulmánya, melyet az alábbiakban mutatok be, saját megjegyzéseimmel, amiket a bekezdések végén, csillag alatt teszek meg. (Képünk illusztráció) A nemrég Maliban lelőtt orosz Mi–8-as helikopter csupán egy a sok példa közül, amelyek a „Jamaat Nusrat al-Islam wal-Muslimin” mozgalom és az Azawadi Felszabadítási Front tuareg fegyvereseinek szövetsége által a mali katonai és állami létesítmények ellen indított aktív támadásokat bizonyítják, amelyeket Oroszország sikertelenül próbál megvédeni. Korábban a Nyugat is hasonló problémával szembesült. A francia csapatok után az orosz „Afrika Korpsz” is súlyos vereséget szenvedett, ami a nyugat-afrikai orosz befolyási rendszer összeomlásához vezethet. Nemcsak a mali rezsim, hanem a szomszédos Burkina Faso és Niger juntáinak hatalma is veszélyben van. Úgy tűnik, a történet nem csak hatalomváltással fog végződni: Mali megszűnhet létezni önálló államként. Mi történik az iszlamisták és a tuaregek támadása után? 2026. április 25-én az „Al-Kaidához” kapcsolódó iszlamista mozgalom, a „Jamaat Nusrat al-Islam wal-Muslimin” (JNIM) és tuareg szövetségeseik az Azawadi Felszabadítási Frontból (FLA) megtámadták a Maliban regnáló katonai kormányt, amelyet a Moszkvával baráti viszonyban álló Assimi Goita vezetett. A kormányzó juntát váratlanul érte a több irányból indított nagyszabású támadás, amelynek során robbanóanyaggal megrakott teherautókat vetettek be, melyeket öngyilkos merényők vezettek és dróncsapásokat mértek a rezsim kulcsfiguráira. Egy öngyilkos merénylő belehajtott egy robbanóanyaggal teli autóval a mali védelmi miniszter, Sadio Kamara rezidenciájába: a támadás következtében a tisztviselő életét vesztette. Meggyilkolták Modibo Konét, a katonai hírszerzés vezetőjét is. A miniszter rezidenciájára mért támadás Kani városában történt – egy jól őrzött településen, amely a junta egyik fő katonai támaszpontja a mali főváros, Bamako közelében. Kamara halála nem csupán szimbolikus csapás volt. Őt tartották Mali katonai stratégiája fő tervezőjének és a legfontosabb összekötő láncszemnek az orosz katonai tanácsadókkal. Mind a Nyugaton, mind a Száhel-országokban Kamarát tekintették Mali és Oroszország között megerősödő szövetség egyik kulcsszereplőjének. A miniszter halála megzavarta az erőviszonyokat a juntán belül. A gyilkosságok megmutatták a kormányzó körök sebezhetőségét, és felvetették a gyanút, hogy a lázadók részletes hírszerzési információkat kaptak a kormányzati struktúrák belsejében működő segítőiktől. A támadást valószínűleg gondosan megtervezték: a JNIM és az FLA a mali hadsereg egyenruhájába öltözött szabotőröket vetett be. A jelentések szerint a támadók katonai laktanyákat, repülőtereket, hírszerző létesítményeket és magas rangú tisztviselők otthonait támadták meg.* *Itt azért felvetődik egy olyan kérdés, hogy kizárólag a segítők szolgáltatták az akciókhoz szükséges, tengernyi hírszerzési információt, vagy netán „besegített” valamelyik nagyobb szolgálat is? És ha igen, melyik? Az ember azt hinné, elképzelhetetlen volna, hogy az oroszok szövetségeseik, tehát végső soron önmaguk ellen dolgozzanak, de az FSZB és az SZVR képességeinek, valamint egymás ellen folytatott örök rivalizálásának ismeretében még ezt sem zárhatjuk ki, ahogyan az ukrán SZBU támogatását sem. De Kína is szívesebben látná az oroszokat Afrikán kívül – csak az EU és az Egyesült Államok szolgálatai vannak másfele lekötve jelenleg, bár a franciákért nem tenném tűzbe a kezem... A Bamakóban és környékén végrehajtott támadásokkal egyidejűleg a lázadók ostrom alá vették a fővárostól északra fekvő Mopti és Sevare városokat, valamint a Mali középső részén fekvő Gaót. Április 27-re a JNIM és az FLA fegyveresei bejelentették, hogy átvették az irányítást az északi Kidal város felett, és kiszorították az ott állomásozó orosz zsoldosokból álló kontingenst – az úgynevezett „Afrika Korpszot”. Az orosz és mali csapatok számos városban inkább megállapodtak velük a visszavonulásról, mintsem a végsőkig harcoltak volna. Úgy tűnik, hogy az „Afrika Korpsz” orosz állománya mind Kidalban, mind Tessalitban a lázadók kíséretével hagyta el állásait. Ez az alakulat, amely Jevgenyij Prigozsin Wagner-csoportját váltotta fel, magán-katonai vállalkozásként működik, de közvetlenül az orosz Védelmi Minisztérium irányítása alatt áll. Éppen ezért tűnik annyira jelentősnek az „Afrika Korpsz” megalázása Kidalban.* *Szürrealista kép lehetett, amint a kozákok szabad elvonulásért könyörögtek a tuaregeknek. De megkapták, és ez a lényeg. Kidal, amelyet már régóta stratégiailag és szimbolikusan is nagyon fontosnak tartottak, ismét kicsúszott a kormány ellenőrzése alól. Ez különösen fájdalmas csapás volt a juntának, mivel 2023-ban azt állította, hogy a város visszakerülése a hatóságok ellenőrzése alá bizonyítja, hogy az orosz támogatású katonai műveletek ott is sikeresek, ahol a francia erők és az ENSZ-missziók kudarcot vallottak. 2026 áprilisának végén azonban a lázadók és a dzsihádista erők mindössze néhány nap alatt gyakorlatilag megsemmisítették ezeket az eredményeket. A támadás utáni néhány hét során Mali hatalmas területi veszteségekkel, belső politikai tisztogatásokkal, egyre súlyosbodó humanitárius válsággal és az orosz jelenlét jövőjét övező bizonytalansággal szembesült a Száhel-övezetben. Az országban egyre feszültebbé válik a légkör. A Reuters hírügynökség azt írta, hogy a hatóságok keresik a támadók lehetséges cinkosait a katonaság soraiban, és vizsgálják, hogy a katonák részt vettek-e a támadásokban, vagy segítették-e azok végrehajtását. Az ilyen gyanúk a fegyveres erőkön belüli mély bizalmatlanságról és az attól való félelemről tanúskodnak, hogy a rezsim egymással ellenséges frakciókra szakad szét. Úgy tűnik, éppen a junta belső köreiben terjedő paranoia késztette Assimi Goitát arra, hogy Kamara halála után kinevezze magát az ország védelmi miniszterévé is.* *Hogyan is írta Mark Twain a Pudingfejű Wilson naptárában? „Ne tégy minden tojást ugyanabba a kosárba – mondta a bolond. De, tégy minden tojást ugyanabba a kosárba, de utána vigyázz arra az átkozott kosárra! – válaszolta a bölcs”. Goita kedvelheti Twaint, de kérdés, mennyire fog tudni vigyázni erre a mostani kosárra, amiben a saját feje is benne van. A lázadók viszont körülzárták a fővárost, hogy fokozzák a kormányzó juntára gyakorolt gazdasági és pszichológiai nyomást. A legfrissebb jelentések szerint megpróbálják elzárni Bamako utánpótlási útvonalait, megakadályozni az üzemanyag-szállításokat, és gyakorlatilag ostromállapotot teremtenek a főváros körül. Az országban kijárási tilalmat és rendkívüli biztonsági intézkedéseket vezettek be, a katonai körökben pedig pletykák terjednek egy készülő puccsról. Az első sokk után Goita kormánya mégis mutatott bizonyos mértékű ellenálló képességet, és orosz szövetségesei támogatásával elindított egy sor ellentámadást. Így az elmúlt napokban a rezsim és az „Afrika Korpsz” erői légitámadásokat hajtottak végre a lázadók által ellenőrzött Kidal ellen. A katonai hatóságok képviselője egy nemrég tartott sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a mali erők „több száz terroristát semlegesítettek”. Függetlenül attól, hogy hogyan alakul a jelenlegi helyzet Kidalban, Kaniban és Mali más területein, az ország katonai rezsimjének és a Kremlben ülő védelmezőinek presztízsét máris súlyos csapás érte. Moszkva még mindig meglehetősen ingatag törekvései a stratégiailag fontos Száhel-régióban – és így tágabb értelemben a Globális Dél országaiban – gyakorolt befolyásának növelésére megkérdőjeleződtek. Törökország presztízsvesztése Törökország szerepvállalását a Száhel ügyeiben a nyugati sajtó nem tárgyalta olyan széles körben, mint Oroszországét. Ankarára azonban minden jel szerint szintén presztízsvesztés vár a tartós válság miatt. A 2020–2021-es mali puccsok után Törökország, Oroszországhoz hasonlóan, alternatív partnerré vált az ország számára. Törökország Bayraktar Akinci támadó drónokat szállított a mali fegyveres erőknek, képzést nyújtott a mali katonáknak, és bővítette a védelmi együttműködést. A török katonai technológiák központi helyet foglaltak el a junta dzsihádista és szeparatista csoportok elleni stratégiájában. Cserébe Ankara ezt a partnerséget geopolitikai befolyásának megerősítésére használta a Száhelben. A bamakói székhelyű junta és orosz, illetve török támogatóinak nyilvánvaló képtelensége arra, hogy előre lássák a lázadók gyors előrenyomulását, vagy azt gyorsan megállítsák, komoly hatással lehet a Száhelben jelenleg a befolyásért küzdő belső és külső erők erőviszonyaira. Ennek jelentős következményei lesznek a globális geopolitikára nézve, sőt a Nyugat-Afrikától több ezer kilométerre zajló konfliktusokat is befolyásolhatja.* *Vigasztalja a törököket az, hogy semmivel sem bizonyultak ügyetlenebbnek az oroszoknál, vagy, mint látni fogjuk, a franciáknál. A franciák távozása Az „Afrika Korpsz” a Jevgenij Prigozsin és Vlagyimir Putyin közötti végzetes konfliktus eredményeként jött létre – ez volt az a szembenállás, amely egy bizonyos ponton a Wagner-csoport veteránjainak Moszkva elleni hadjáratához vezetett. Ezt a történetet figyelembe véve a hadtest képtelensége arra, hogy elődjének hírnevét Közép- és Nyugat-Afrikában megőrizze, komoly problémákat vet fel a szervezet jövője szempontjából, és megalázóvá válik mind a Kreml, mind pedig személyesen Putyin számára. Moszkva nyugat-afrikai partnereinek felajánlotta zsoldosai szolgáltatásait, mint azoknak a kapcsolatoknak az alternatíváját, amelyek hosszú ideig a volt gyarmati hatalmakhoz, elsősorban Franciaországhoz kötötték őket. Mali és a Száhel többi állama fokozatosan kiábrándult Franciaországból, mivel a helyi elit – különösen a fiatal generáció – a közel tíz éve tartó francia katonai jelenlétet hatástalannak, paternalistának és a posztkoloniális befolyás régi modelljeihez kötődőnek kezdte tekinteni. Franciaország utoljára 2013-ban avatkozott be Mali politikai életébe, a „Serval” hadművelet megkezdésével. A művelet kezdetben széles körű támogatást élvezett, miután felszabadították Timbuktut az iszlamisták uralma alól, és megállították a dzsihádisták előrenyomulását Bamako felé. Ahogy azonban a konfliktus átterjedt Malin kívül Burkina Faso és Niger területére, az instabilitás mértéke csak nőtt, annak ellenére, hogy több ezer francia katona és ENSZ-békefenntartó volt jelen és több milliárd dolláros nemzetközi segélyt költöttek humanitárius célokra. Egyre több civil tette fel magának a kérdést: miért terjed tovább az erőszak, ha a külföldiek hadműveletei állítólag sikeresek? A francia beavatkozások, elsősorban a „Barkhan” hadművelet „korlátozott eredményei” a francia regionális befolyás összeomlásának egyik fő okává váltak. Ugyanakkor a kritikusok azzal vádolták Párizst, hogy a Száhel-államokat alárendelt partnerekként kezeli, és a paternalista gyarmati örökségből fakadó katonai megállapodások, politikai nyomásgyakorlás és gazdasági kapcsolatok révén tartja fenn neokoloniális befolyását. A Száhel-övezet számos lakója úgy vélte, hogy a francia katonai jelenlét nem veszi figyelembe a helyi problémákat, miközben támogatja a korrupt vagy népszerűtlen elitet. Később a mali, burkina-fasói és nigeri katonai junták kihasználták a franciaellenes hangulatot a francia csapatok és az ENSZ-békefenntartók kiutasításának igazolására, miközben a nemzeti szuverenitás védelmezőinek tüntették fel magukat.* *Egy kis demagógia, populizmus mindig jól jön válság idején. A Száhel, a NATO és a Wagner-csoport Az Egyesült Államok iránti bizalmatlanság a régióban fokozatosabban alakult ki, de párhuzamosan nőtt a nyugati biztonságpolitikával szembeni általános csalódással az övezetben. Bár Washington kevésbé látható szerepet játszott, mint Párizs, az USA támogatta a francia vezetésű terrorizmusellenes műveleteket hírszerzési adatok, logisztika, drón-megfigyelések és katonai kiképzési programok biztosításával. Ezért a Száhel számos lakója az USA-t is ugyanazon a biztonsági rendszer részének kezdte tekinteni, amely nem volt képes megakadályozni a dzsihádista csoportok térnyerését. Egyes helyi kritikusok a Száhel-övezet instabilitását a NATO 2011-es líbiai beavatkozásával hozták összefüggésbe, azt állítva, hogy a líbiai állam összeomlása fegyverekkel és fegyveres csoportokkal árasztotta el a régiót.* A Maliban, Burkina Fasóban és Nigériában lezajlott puccsok sorozata után a katonai vezetők egyre gyakrabban ábrázolták mind Franciaországot, mind az Egyesült Államokat olyan külső erőkként, amelyek inkább a stratégiai befolyás megőrzésében érdekeltek, mint a helyi stabilitás biztosításában. És a nyugati erők újabb képtelensége arra, hogy megállítsák a dzsihádizmus és a szeparatizmus terjedését a Száhelben, tovább erősítette a nyugatellenes közhangulatot, amit a puccsok vezetői kihasználtak. *A NATO azt nem vette figyelembe ebben az esetben, hogy Líbia konfliktusai nem olyan mértékben be- és körülhatárolhatóak, mint egy európai vagy más nyugati állam polgárháborúja lett volna: a Szaharában nem sokat számítanak az országhatárok, így valóban rengeteg fegyver és fegyveres jelent meg Kadhafi rendszerének összeomlása után a Száhelben. Ugyanakkor az orosz befolyásszerző kampányok aktívan terjesztették azokat a narratívákat, amelyek a nyugati kormányokat megbízhatatlannak és kizárólag saját érdekeiket követőnek ábrázolták. A közvélemény elégedetlenségét tovább fokozta az is, hogy a nyugati államok szelektíven együttműködnek az autoriter rezsimekkel, amikor ez biztonsági érdekeiknek megfelel. Ennek eredményeként a nyugatellenes „szuverenista” retorika a szaharai junták és az általuk létrehozott új regionális blokk – a Szaharai Államok Szövetsége – politikai identitásának központi elemévé vált. A frankofón Afrika nyugati partnereitől való egyre növekvő elidegenedése utat nyitott Oroszország számára a régióra gyakorolt befolyásának megerősítéséhez. A Száhel felé terjeszkedve Moszkva egy érzelemgazdag propagandakeverékre támaszkodott, amely hangsúlyozta a Kreml elkötelezettségét az antiimperializmus, az antikolonializmus, a szuverenitás és a többpólusú világ eszményei iránt, valamint arra az ígéretre, hogy „kemény kézzel” lép fel az iszlamista és szeparatista lázadók ellen. Ezt az ígéretet különös kegyetlenséggel valósította meg először Jevgenyij Prigozsin Wagner-csoportja, majd annak feloszlatása után az „Afrikai Hadtest”. 2022 márciusában orosz zsoldosok és mali szövetségeseik – a jelentések szerint – tömeggyilkosságot követtek el a Mali középső részén fekvő Moura faluban. Mészárlást rendeztek, amelynek közel ötszáz helyi lakos esett áldozatul, köztük feltételezett dzsihádisták is. Az orosz zsoldosok szélsőséges kegyetlensége és szoros együttműködésük a katonai rezsimekkel mégsem tette lehetővé Bamako számára, hogy visszaszerezze a kontrollt az ország lázadó területei felett.* *Vagyis az antiimperialisták ugyanúgy, illetve sokkal inkább kegyetlenkedtek, minta régi imperialisták. Ez sokat ártott Oroszország imázsának, és alaposan megzavarta a nem túl bonyolult lelkületű helyi lakosság logikáját, hiszen rá kellett jöjjenek: ebben a helyzetben nincsenek jó fiúk, csak rosszak. A helyzet romlása A katonai junták hatalomra kerülésével Maliban, Nigériában és Burkina Fasóban 2020–2023 között a helyzet tovább romlott. Jelenleg a globális dzsihádista tevékenység leginkább az afrikai kontinensen, elsősorban a Száhel-régióban figyelhető meg, ahol az olyan iszlamista mozgalmak, mint a JNIM, és a helyi kormányok közötti összecsapások száma 42%-kal nőtt a 2024 és 2025 közötti időszakban. A legfrissebb adatok szerint az „Iszlám Állam” globális tevékenységének csaknem 80%-a ma már Afrikában, főként a Száhel-országokban figyelhető meg. Ennek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes mértékben felmérjük annak a problémának a mértékét, amellyel jelenleg az Oroszországgal szövetséges száhel-övezeti vezetők, például Assimi Goita szembesülnek. A Moszkvával kötött szövetség a stabilitás és a biztonság ígéretén alapult. Oroszország felé fordulva Mali, Niger és Burkina Faso katonai rezsimjei gyakorlatilag egy kemény és jelentős erőforrásokkal rendelkező partnert választottak, aki nem kötődött az európai gyarmatosítás örökségéhez, és ezért megfelelt a nyugatellenes beállítottságuknak. Miután azonban a lázadók újra elfoglalták Észak-Maliban Kidal és Tessalit városokat, ezek a kudarcok aláásták a mali junta által terjesztett egyik kulcsfontosságú narratívát: azt a képet, hogy Oroszország képes volt ott sikert elérni, ahol Franciaország és az ENSZ kudarcot vallott. Az április 25-i események után a katonai kormánynak nehéz lesz továbbra is Oroszországot a Száhel stabilizáló erejeként bemutatni. Most már még a legjobb esetben is olyan partnernek tűnik, amelynek korlátai túlságosan nyilvánvalóvá váltak. Ez a kudarc a katonai rezsim legitimitását is megkérdőjelezi, amely képtelen hatékonyan ellenőrizni és megvédeni saját területét. Regionális szinten a válság aggodalmat keltett az egész Száhelben. A katonai junták által irányított Mali, Burkina Faso és Niger egymáshoz hasonló utat járt be a szuverenitás megerősítése érdekében, a hatalom átadásával a katonaság kezébe. Az áprilisi offenzíva azonban mindhárom rezsim sebezhetőségét bebizonyította – a mali lázadók sikere inspirálhatja szövetségeseiket, hogy a régió más országaiban is nagyobb mértékű offenzívát indítsanak. A válságnak szélesebb körű geopolitikai következményei is vannak. A francia befolyás gyengülése után Mali Oroszország egyik legfontosabb biztonsági partnere lett Afrikában. A Moszkva által támogatott erők nyilvánvaló képtelensége a lázadók előrenyomulásának megállítására csorbítja Oroszország katonai hírnevét – épp akkor, amikor az ország agresszív háborút folytat Ukrajna ellen. Ha Oroszország továbbra is veszít pozícióiból a Száhel-régióban, ez jelentősen gyengítheti pozícióit Afrika más részein, valamint csökkentheti Moszkva vonzerejét más, nem nyugati országok szemében. Sötét jövő Így az április 25-ét követő események valószínűleg nem csupán egy ideiglenes katonai vereséget jelentenek. Felfedték a mali állami intézmények strukturális gyengeségeit, a junta által alkalmazott biztonsági modell törékenységét, valamint a Nyugat és az ECOWAS (Nyugat-afrikai Gazdasági Közösség) ellensúlyaként kialakított új partnerségek korlátait. A katonai hatóságok a stabilitás, a szuverenitás és a lázadók feletti győzelem ígéretével igazolták az autoriter kormányzást. Ehelyett az ország a konfliktus új szakaszába lépett, amelyet a lázadók összehangolt támadásai, a területi széttagoltság, a belpolitikai instabilitás és a humanitárius válság súlyosbodása jellemez. Az elemzők egyre gyakrabban figyelmeztetnek arra, hogy Mali hosszú távon széttagoltsági periódusba léphet, amelynek során az állam elveszíti az ország északi és középső részének jelentős része fölött gyakorolt ellenőrzését, a junta pedig egyre inkább a represszióra, a külföldi zsoldosokra és a saját túlélése érdekében hozott rendkívüli intézkedésekre fog támaszkodni. Ugyanakkor a lázadók sikerei új katonai alakulatok átállását provokálhatja ki az ő oldalukra, és fokozhatja az etnikai feszültségeket, elsősorban a fulbe és a tuareg közösségek tekintetében, akiket a hatóságok a lázadók iránti szimpátiával gyanúsítanak. A JNIM és az FLA közötti szövetség azonban aligha fog sokáig tartani, mivel a két csoport végső soron összeegyeztethetetlen politikai célokat követ. Az FLA a tuareg nacionalizmusra támaszkodva Azawad autonómiáját vagy függetlenségét tűzte ki célul Mali északi részén. A JNIM viszont egy szélesebb körű, a saría alapjain nyugvó iszlamista rend létrehozására törekszik Mali területén és az egész Száhel-övezetben. Mali már átélt egy hasonló helyzetet 2012-ben, amikor a tuareg lázadók és a dzsihádisták eleinte közösen léptek fel az állam ellen, majd heves összecsapásokba keveredtek egymással. A jelenlegi együttműködés minden jel szerint nem annyira az ideológiai közeledéssel magyarázható, mint inkább azzal a közös törekvéssel, hogy gyengítsék a juntát és kiszorítsák az Oroszország által támogatott erőket. A területi sikerek megszilárdítása után a koalíció gyorsan széteshet a kormányzati rendszer, az adózás, az etnikai befolyás és a csempészútvonalak feletti ellenőrzés körüli viták miatt. Egy másik komoly veszély abban rejlik, hogy a békés lakosság ellen elkövetett szélsőséges erőszak vagy a JNIM vallási uralomra törekvése elriaszthatja a tuareg közösségeket és a szeparatista mozgalom nemzetközi támogatóit. A külső tényezők – köztük Algéria, az ECOWAS-tagállamok, Törökország és Oroszország – szintén megpróbálhatják kihasználni a csoportok közötti ellentéteket, hogy megakadályozzák egy egységes kormányellenes front kialakulását. Az április végi és májusi sorsdöntő hetek egyik legfontosabb tanulsága az, hogy az olyan dzsihádista politikai mozgalmak, mint a JNIM, vagy olyan szeparatista csoportok, mint az FLA, hatalmas területek felett is képesek ellenőrzést gyakorolni, és valódi kihívást jelenthetnek azoknak a nemzeti kormányoknak, amelyeket megdönteni kívánnak. Az irónia abban rejlik, hogy a multipolaritás és a szuverenitás eszméi, amelyeket a Kreml oly aktívan népszerűsített és bizonyos mértékű sikerrel fel is használt szövetségek kiépítésére különböző katonai és autoriter rezsimekkel szerte a világon, most kezdenek visszaütni magukra az oroszokra és helyi partnereikre. A törvénytelenségbe süllyedő Száhel a többpólusúság kemény realitásait mutatja: a semmiféle ellenállásba nem ütköző lázadó hadsereg akadálytalanul kel át a sivatagon, eltávolítja a rezsim vezetését, ostromolja a zsoldosok bázisait, és büntetlenül fenyegeti a fővárosban megbújó katonai kormányt. Összegezve: a Kreml presztízse lassan már egy kukacos datolyát sem ér Afrikában, ami nem is baj. Őrült lázálom volt az ottani befolyásgyakorlás – most már csak az a kérdés, képes lesz-e Moszkva felébredni ebből a lidércnyomásból (és az összes többiből is) avagy sem. Szele Tamás