● news.bsdnet.hu

A Tisza Párt földrengésszerű győzelme láttán hihetünk-e a híres történésznek, aki nagy tévedések és nagy igazságok megmondója, és bízhatunk-e egy új társadalmi rend kiépítésében? Ha a válasz igen, akkor sem lesz ez valamiféle fáklyásmenet. Az elmúlt bő másfél évtizedben a magyar társadalom szociális biztonsága alapjaiban rendült meg. Az esélyegyenlőség – maga a szó és az esélyegyenlőségi politika is – eltűnt a közéletből, mint tű a szénakazalban. A társadalompolitika, amely egy modern európai kormányzati struktúrában integráló erőként működik a különböző szakpolitikák között, a hazai csúcsminisztériumi struktúrában nem kapott önálló tárcát, a „futottak még” kategóriába tartozott. Nem csoda, hogy a szociális szakma elveszítette csekély maradék presztízsét, jó néhány intézményét és értékes dolgozóinak nagy részét is. Mindezek következtében égető és súlyos hiányosságok kerültek a felszínre, amelyek különösen indokolttá teszik, hogy Magyar Péter kormánya egy radikálisan új, nem a felszínt karcolgató, nem a szociális hálót foltozgató társadalompolitikai rendszert építsen fel a valódi esélyegyenlőség nevében. Olyan jól összehangolt kormányzati rendszerre van most szükség, amelyben a szakminisztériumok szorosan együttműködnek, új szociális és pénzügyi technikákat alkalmaznak, és egy sokszínű ellátási szerkezeten belül megteremtik a jóléti ellátásokhoz való teljes körű hozzáférés garanciáit. A társadalompolitika legfőbb szereplői a jóléti szükségletek kielégítését szabályozó és megszervező állam, az önkormányzatok, a civilek és az egyházak, valamint a szociális jogosultságokkal felruházott állampolgárok. Egy társadalompolitikai reform sikere sokszor azon áll vagy bukik, hogy képesek-e ezen szereplők egy racionális felelősség-megosztás alapján együttműködni, s hogy a különböző ágazatok – az egészségügy, az oktatás, a gyermekvédelem, a foglalkoztatás, a lakhatás- és az adópolitika – tud-e egy összehangolt reformot közösen véghez vinni. Hatalmas és komplex vállalkozásról van szó, amely teljes paradigmaváltást, új politikai és közigazgatási kultúrát feltételez. Honnan hová is akarunk eljutni? Az Orbán-kormányok társadalompolitikája, amelynek deklarált céljai között a „munkaalapú társadalom”, a gazdasági aktivitás növelése és a középosztály erősítése állt, a gyakorlatban a jóléti rendszer teljes leépüléséhez, a társadalmi mobilitás csökkenéséhez, a szegénység konzerválásához és a területi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetett. Azáltal, hogy az állam szociális szerepvállalását szisztematikusan leépítették, és minden felelősséget az egyénre, a családokra és az önkormányzatokra hárítottak, példátlan mértékű terhet helyeztek úgy az intézmények, mind a segítségre szoruló emberek vállára. A „szubszidiaritás” jól hangzó elve valójában azt jelentette, hogy a gazdagabb települések lakói jobb szolgáltatásokhoz juthattak, miközben a támogatás éppen oda nem ért el, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá: a szegényebb településeken élőkhöz. Több társadalmi csoport, például az idős vagy a fogyatékossággal élő emberek, a kistelepüléseken vagy a szegregátumokban élők gyakran nem tudtak élni a munkaalapú modell kínálta lehetőségekkel, kiszorultak a munkaerőpiacról. A szociális ellátások összege sok esetben még a létminimum szintjét sem érte el, az önkormányzatok segélyezésre fordítható forrásai pedig folyamatosan csökkentek. Így állt elő az a helyzet, hogy nőtt a mélyszegénység, a mobilitási utak lezárultak, és egyre nagyobb lett a szakadék a legfelső és a legalsó jövedelmi decilisbe tartozó csoportok között. S miközben egyre többet lehetett hallani a kormányközeli oligarchák mesés meggazdagodásáról, a nemzeti-keresztény kormány szószólói lenézték, megalázták vagy éppen láthatatlanná tették a különböző okokból valamilyen kisebbséghez tartozó embereket, szinte bebetonozták őket reménytelennek tűnő élethelyzetükbe. A „munkaalapú társadalom” koncepciójában egyáltalán nem szerepeltek a munkanélküliség strukturális okai: a képzés hiánya, a régiós munkaerőpiaci különbségek, a szociális rendszer régóta magával hurcolt hiányosságai, amelyek megértése pedig kulcsfontosságú lett volna. A közmunka-programok ugyan javították a statisztikát, de hamar kiderült, hogy legfeljebb rövid távú és átmeneti megoldást nyújtanak, nem segítik a résztvevők visszatérését az elsődleges munkaerőpiacra – éppen ellenkezőleg. A közmunkások idővel egyre inkább kiszolgáltatottá váltak, hiszen a munkájukkal alig kerestek többet, mintha segélyen éltek volna. Az Orbán-kormányok jóléti politikájának a zászlóshajója, a családpolitika – a CSOK, a babaváró hitel és a sokféle adókedvezmény – a magas jövedelmű, stabilan foglalkoztatott családoknak segített a legtöbbet, akik az orbáni jóléti politika nyertesei lettek. Az erősen adójóváírás-központú szociálpolitikával mindenekelőtt azok jártak jól, akik a magas jövedelmük után sok adót fizetnek, a munkanélküli, az alacsony jövedelmű és az egykeresős családok viszont jellemzően nem tudták igénybe venni ezeket a kedvezményeket. Az egykulcsos adó és a sokféle családi kedvezmény egészében a közép- és a felső középosztályt támogatta, amelynek aránya 35–38 százalék körül mozog a lakosságon belül, ami azt jelzi, hogy a valódi anyagi és kulturális autonómiával rendelkező polgárosodott középosztály jelenléte még mindig gyenge. Hosszan lehetne sorolni, miféle egzisztenciális gondokkal küzdenek a polgárosodni nem tudó rétegek, vagy hogyan váltak másodrendű állampolgárrá az idős, roma, fogyatékossággal élő, szegény, kistelepülésen lakó, vagy egyszerűen csak a „másnak” megbélyegzett honfitársaink az Orbán-kormányok igazságtalan és emberi méltóságot sértő társadalompolitikájának nyomán. Hány és hány beteg vagy idős ember, nemi identitásában bizonytalan fiatal önbecsülését rombolták le az esélyegyenlőséget hírből sem ismerő politikájukkal, érzéketlenségükkel, vagy éppen az esztelen és gonosz LMBTQ-ellenes propagandájukkal. S miféle elégedetlenségi hullámok söpörtek végig az oktatásban, az egészségügyben, a szociális otthonokban és a kultúrában dolgozók körében. S hogyan hagyták magukra az intézményekben élő gyerekeket, betegeket, időseket, vagy az otthonukban ápolásra szoruló családtagokat és hozzátartozóikat. Hosszú évekig eltarthat, mire a Tisza-kormány ennek a mentális és szellemi rombolásnak a maradékán felépíthet egy új rendszert, visszahozza az esélyegyenlőség gondolatát a köztudatba, és megváltoztatja a közgondolkodást. Mindenféle messiásvárás nélkül, mindenekelőtt a Tisza Párt szociális programjára hagyatkozva úgy gondolom, bízhatunk abban, hogy az új kormány felszámolja ezt a súlyos társadalompolitikai örökséget, és markáns ideológiai és strukturális fordulatot hajt végre. S hogy az európai típusú modern jóléti állam hagyományaira fog építeni, amelyben az állam, a piac, a család és a civil szféra egymást kiegészítve igyekszik kezelni a különféle társadalmi kockázatokat. Továbbá a jóléti rendszer nem csupán piaci korrekciókra épül majd, és nem kizárólag a családokra bízza a társadalmi kockázatok kezelését, miután kivonult az állami felelősségvállalás alól. A kormány tudatában lesz annak, hogy az államnak, az önkormányzatoknak, a civil szervezeteknek és a közösségeknek egymást kiegészítve kell biztosítaniuk a társadalmi integráció feltételeit egy politikailag erősen szétzilált országban, amely azonban nem retteg többé a nagy változásoktól. S hogy fontos cél lesz az emberi méltóság tiszteletben tartása a legsérülékenyebb társadalmi csoportok, az idősek, a fogyatékossággal élők, a romák, a bármilyen kisebbséghez tartozók, a települési lejtő mélyén és a kistelepülésen élők esetében is. Hiszen ezt várja tőlük a nemzet többsége. S melyek a jóléti reform alapvető céljai? A minimumjövedelem-elvre épülő rendszerek megerősítése; a szociális szolgáltatások teljes körű hozzáférésének a biztosítása; a sérülékeny társadalmi csoportok esélyegyenlőségének a biztosítása; a szegénység, ezen belül kiemelten a gyermekszegénység csökkentése, például a 2008 óta változatlan összegű családi pótlék jelentős emelésével; elérhető és színvonalas oktatás, egészségügyi és szociális szolgáltatások; a szociális szakmában dolgozók bérének felzárkóztatása. A szakmák közötti átjárhatóság és együttműködés biztosítása. A nyugdíjak értékállóságának hosszú távú biztosítása megtévesztő látszatintézkedések helyett. A szociális bérlakásszektor bővítése, a lakhatás alapvető emberi jogként való elismerése. A foglalkoztatáspolitikában az aktív eszközök, a képzés és az átképzés erősítése a közmunka helyett. Tényleg csak az alapokról beszélek. A legfontosabb feltétel természetesen a gazdasági stabilitás, a növekedés újraindítása, a kiszámítható gazdasági környezet megteremtése. Jó gazdaságpolitika nélkül nincs jó társadalompolitika. Ha a magyar gazdaság mozgástere kitágul, megérkeznek az uniós forrásokból a Helyreállítási és a Kohéziós Alap eddig felfüggesztett euró milliárdjai, újra indulnak a beruházások, felélénkül a gazdaság, akkor úgyszólván „csak” politikai döntés kérdése lesz, hogy a gazdaságai növekedés előnyeit hogyan osztják szét az egyes társadalmi csoportok között, és miként érvényesítik a társadalmi igazságosság szempontjait. Bekerülnek-e a döntéshozók látókörébe a korábbi politika számára láthatatlan társadalmi csoportok? S a társadalompolitika alapja a segélyezés helyett a társadalmi integráció lesz-e, ami nélkül a demokrácia hosszú távon nem tud működni? Most jön a neheze, mondhatni most kezdődik a tánc. A társadalompolitika akkor jelent majd valóban mást, ha a látszatintézkedésekkel, a kormányzati gőggel és az elhatalmasodó populizmussal szemben végre a szakértelem és a szociális érzékenység kerül a középpontba, amit olyan sokáig voltunk kénytelenek nélkülözni.