● news.bsdnet.hu

A hétvégén megalakult az új országgyűlés, Magyar Péter letette miniszterelnöki esküjét, megtörtént hivatalosan is a kormányváltás. A napokban megtörténik a miniszterjelöltek parlamenti meghallgatása, így a tervek szerint kedden már hivatalba is léphet az új kormány. Talán nem haszontalan, ha megpróbálok néhány fontosabb jelzést számba venni, amelyekkel szembe kell majd néznünk az új kormányzati ciklusban. Azzal szeretném kezdeni, hogy Magyar Péter és pártja rendszerváltásnak nevezi a választási győzelmüket. Bár ez nem teljesen alaptalan, mégis megtévesztő a lényeget tekintve. A fogalmak pontos használata ebben az esetben is többet jelent, mint szemantikai igényességet. Ahogy már korábbi írásombanutaltam ráazt a folyamatot tekintjük rendszerváltásnak, ami 1988 és '90 között zajlott, és amely során a kommunista rendszert váltottuk le a demokráciára. A kommunista/szocialista rendszer fundamentumának számított például az egypártrendszer, a politikai verseny hiánya, a szabad választások felszámolása, a hatalmi ágak függetlenségének a megszüntetése, a szólásszabadság és egyéb szabadságjogok teljes korlátozása, a pártállam kiépítése, a politikai ellenfelek bebörtönzése, kivégzése, a magántulajdon korlátozása és a vagyonok elkobzása, a piacgazdaság felszámolása, a tervgazdaság kiépítése és a kultúra cenzúrának vagy öncenzúrának történő alávetése. A társadalom feletti totális politikai és gazdasági kontrollt az erőszak eszközével tartották fent, ami általában a besúgói hálózat kiépítésében, a rendőrség és katonaság párthadseregként történő felhasználásában, illetve a szovjet/orosz megszállók formájában jelent meg. A demokrácia ezzel szemben a népakaraton nyugszik, ahol pártok versenyeznek a polgárok szabadon leadott szavazataiért, a hatalmi ágak – a törvényhozás, a kormányzás és az igazságszolgáltatás – egymástól függetlenek, a szabadságjogokat, így a szólás és a gyülekezés szabadságát biztosítják, a magántulajdon sérthetetlen, verseny és piacgazdaság működik és nem korlátozzák a szuverenitást idegen megszállók. Ezért nevezzük a 36 évvel ezelőtt történteket rendszerváltásnak. Azóta a demokrácia rendszerének keretei között élünk, és remélhetőleg ez nem is fog megváltozni, hiszen ennek alapeleme a szabadság, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Nem hiszem, hogy a népakarat alapján szeretnénk visszatérni akár a diktatúra, akár a királyság keretei közé. A demokrácia lételeme a verseny és a vita. A felszíne állandó mozgásban hullámzik, miközben a mélyben az alapjai változatlanok: a szabad döntésünk határozza meg azt az irányt, amit az adott kormányok képviselnek. Ezekben lehetnek jelentős változások, hiszen például a hazánkban versengő közéleti szereplők gondolkodhatnak eltérően az Európai Unióhoz fűződő viszonyunkról, a családtámogatás módszeréről, az oktatás szerkezetéről vagy a kultúra finanszírozásáról. Ezek és sok száz egyéb kérdés állandó vita tárgyát képezi demokratikus közéletünkben. De azok az cölöpök, amelyek a rendszert határozzák meg – mint például a népakarat szabad kinyilvánítása, a hatalmi ágak elválasztása stb. – változatlanok. Tehát egy-egy jelentősebb kormányváltást, egy nagyarányú győzelem hozhat komolyabb változásokat, de nem a rendszerben. Miért nem teljesen alaptalan mégis Magyar Péterék szóhasználata? Nos, leginkább azért, mert a Fidesz–KDNP saját 16 éves kormányzati ciklusát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezte el, és ezt a „rendszert” valóban leváltotta a Tisza. Sőt, 2010-ben Orbán Viktor igyekezett az első kétharmados sikerük jelentőséget nagyobbá varázsolni azzal, hogy „fülkeforradalomról” beszélt, illetve tudatosan a rendszerváltás alkotmányos berendezkedésével szembehelyezkedve, az ellenzék tiltakozását figyelmen kívül hagyva egyoldalúan új alkotmányt és új választójogi törvényt fogadtatott el a parlamenttel. Mivel innen számítható a fogalmak összekeveredése, érdemes lenne a tisztánlátás érdekében a korszakváltás kifejezést használni a mostani kormányváltásra, hiszen a Fidesz 16 éves kormányzását joggal nevezhetjük Orbán-korszaknak. De nemcsak a szavak és fogalmak iránti tisztelet miatt lenne ez helyes, hanem azért is, mert ezzel is ki tudjuk fejezni azt a fontos tényt, hogy minden lényeges különbség ellenére az Antall-, a Boros-, a Horn-, a Medgyessy-, a Gyurcsány-, a Bajnai- és az Orbán- kormányok beleillenek abba a keretbe, amelyet a magyar demokrácia bő három évtizeddel ezelőtt szabott a mindenkori végrehajtó hatalomnak, és amely listára most a Magyar-kormány is feliratkozik. Az a kormány, amelynek igazságügyminiszter-jelöltje néhány napja, még az eskütétel előtt visszalépett a jelöltségtől. Mivel Melléthei-Barna Márton személyét a Tisza támogatói, az ellenzék, és Brüsszel részéről is erős kritika érte azért, mert személyében Magyar Péter sógoráról beszélhetünk, ezt a lépést én jó döntésnek tartom. A sógor-komaság miatti bélyeget végig viselnie kellett volna, ami a teljesítménye megítélését is alapvetően befolyásolta volna. (Helyére a jogászi berkekben elismert Görög Márta került.) A leendő miniszterelnök terjedelmes beiktatási beszéde jól szolgálta azt a célt, hogy lelkesítő, távlati célokat fogalmazzon meg a táborának. A szimbólumokkal is ügyesen bánt a Tisza: a hazai romák himnuszaként számon tartott dal is felcsendült az ülésteremben, és végre visszakerült az uniós zászló a Parlamentre. Nekem különösen tetszett a székfoglaló azon része, amikor az új miniszterelnök azt javasolta, hogy kopogjunk be egymáshoz, de ne a meggyőzés, hanem a megértés, a meghallgatás szándékával. Attól még, hogy más pártra szavaztunk, ugyanúgy szerethetjük ezt az országot – mondta az új kormány feje –, és lehet egymással vitatkozni úgy is, hogy nem akarjuk egymást eltörölni a Föld színéről. Pártállástól függetlenül ugyanúgy szerethetjük a hazánkat. Fontos és helyes gondolatok. Én 38 éve ezt képviselem szavakban és tettekben a politikában. Az elmúlt években megjelent írásaim ebben a szellemben íródtak, így a teljes egyetértésemmel találkozik ez a felfogás. Kénytelen vagyok azonban szóvá tenni két azonnal felsejlő problémát. Az első az a látványos ellentmondás, amely a beszéd az előbb általam dicsért része és azon szakasza között húzódik, ahol végrehajtó hatalom frissen megválasztott vezetője durván nekitámadt a köztársasági elnöknek, Sulyok Tamásnak. Gyávának és hazugnak nevezte az elnököt ebben az emelkedett és ünnepélyes pillanatban, teljesen elfelejtve azt, hogy ez a fellépése szöges ellentétben áll azzal, amit a mondandójában más helyen kiemelt, nevezetesen hogy „pártállástól függetlenül ugyanúgy szerethetjük a hazánkat”. Évtizedek óta fellépek a hazai közélet egyre elhatalmasodó gyakorlata ellen, ahol a résztvevők válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, mind a Fidesz, mind az egykori ellenzék oldaláról. (Az elmúlt néhány évben nem akadt olyan ülésnap az országházban, hogy legalább egyszer ne hazaárulózott volna valamelyik oldal.) Miniszterként, képviselőként és írások szerzőjeként is számtalanszor szóvá tettem, hogy akkor indul majd el Magyarország igazán a felemelkedés útján, amikor a másik politikai oldalt nem ellenségnek, bűnözőknek és hazaárulóknak tekintjük, hanem olyan ellenfélnek, akik tiszteletet érdemelnek. A kabinet vezetője által e kérdésben megütött hang sajnos folytatása annak a sértegetésekre építő destruktív politikai kultúrának, amelyik az elmúlt bő két évtizedben itthon meghonosodott. Ideje lenne ennek is sürgősen hátat fordítani, ezért talán érdemes lenne megfogadni a saját tanácsát a kormányfőnek és bekopogni Sulyok Tamáshoz a megértés szándékával. Annál is inkább, mert továbbra is csak azt tudom mondani, hogy tévút az elnök támadása. Nem Sulyok elnök úr személyes megítéléséről kell ilyenkor véleményt mondani, hanem az elnöki intézménynek illendő helyből tiszteletet adni. Azért döntöttünk úgy a rendszerváltáskor, hogy olyan közjogi berendezkedést teremtünk meg, ahol az elnök feladata a nemzet egységét megtestesíteni, hogy az örökké forrongó és vitatkozó demokratikus közéletnek legyen olyan eleme, amelyik arra utal, hogy a konfliktusok mellett is közös bennünk az, hogy egy nemzethez tartozunk, és néhány fontos kérdésben képesek vagyunk egyetérteni. Az, hogy ez mennyire sikerül, természetesen múlik az elnök kvalitásain, de a politikai élet szereplőinek a hozzáállásán is. Emiatt is helytelenítettem, amikor Göncz Árpádot – akit nagyra becsültem és személyes barátság is összekötött minket – mértéket veszítve támadták néhányan döntései miatt, majd második ciklusában azzal vádolták, hogy elvtelenül kiszolgálja a szocialista-liberális kormányt, kiüresíti a fékek és ellensúlyok rendszerét. Elleneztem, amikor Mádl Ferencet – akitől átvettem a művelődési és közoktatási tárcát és mivel a tanárom volt az egyetemen, így szintén személyes jó viszonyt ápoltunk – részrehajlással és elfogultsággal gyanúsították hivatali tevékenysége második felében. Hibának tartottam a túlzó kritikákat a karakteres Sólyom László ellen – akit szemléletmódot adó tanáromként tiszteltem – és helytelenítettem, hogy a Fidesz nem jelölte újra az elnöki tisztségre. Természetesen nem az a véleményem, hogy nem lehet kritizálni egy elnök tevékenységét, de tudomásul kell venni, hogy ennek tudatosan határt kell szabni a közéleti kultúra építése és a jogállami normák tiszteletben tartása miatt. Az elnök a nemzet egységét testesíti meg, amelybe beletartozik a mindenkori politikai többség és a kisebbség is. Elnöki ciklusa azért eltérő a parlamentétől, hogy a változó többség tanuljon meg együttműködni a másik táborból érkező közjogi méltósággal is. A frissen megszavazott miniszterelnök a köztársasági elnök udvariatlan megtámadásával a hétvége másik politikai szereplőjévé tette Sulyok Tamást. Azt az elnököt, akinek eddig a politikai profilja nem rajzolódott ki, leginkább korábbi, nem túl szerencsés kommunikációs megjelenéseivel foglalkozott a sajtó. Az elmúlt napokban kritikával illette a leköszönő miniszterelnököt, Orbán Viktort azért, mert levelében arról tájékoztatta, hogy nem kívánja végrehajtani az Európai Unió Bíróságának döntését a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatba. A hétvégén kormányalakítási megbízást adott Magyar Péternek, elmondott egy korrekt beszédet és tűrte a modortalan támadást a törvény házában. Érdemes felfigyelnünk erre a karakterváltozásra. A másik észrevételem Magyar Péter beszédével kapcsolatban pedig az, hogy hasznos lenne visszatérni arra aszokásra, hogy a miniszterelnök jelölt kormányprogramot terjeszt be a parlament elé. A rendszerváltáskor ezt a gyakorlatot alakítottuk ki, amit a Fidesz az egyoldalú alkotmányozással eltörölt. Korábban úgy lépett hivatalba a kabinet, hogy az országgyűlés elé programot kellett beterjeszteni, azt az ellenzék és a kormánypárt megvitatta, majd döntött róla és a miniszterelnök személyéről egy szavazással. Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy nemcsak általános célokat – legyen jobb a gyerekeknek, a nyugdíjasoknak, működjenek jobban a kórházak, az iskolák, éljen mindenki magasabb életszínvonalon stb. – kell felvázolnia az ország leendő első emberének, hanem már olyan konkrétabb terveket is szükséges letenni az ország képviselői elé, amelyek a vitában is megállják a helyüket. Az elmúlt hét harmadik kulcsszereplőjének Orbán Viktor tekinthető. A távozó miniszterelnök interjút adott Dopemannek, ahol több figyelemre méltó megállapítást is tett. A helyszín kiválasztása nem véletlen, erről ő is beszélt a műsorban, de szerintem nem jól döntött. Hasznosnak gondolom, ha ezután is feltűnik az ehhez hasonló podcastokban, de a saját hátországában kirobbant vita megmutatta, hogy a jobboldali sajtó arculcsapásként érte meg azt, hogy a hetek óta várt megszólalás nem náluk történt meg. Ráadásul azt is megkapták, hogy ők még „keresik a hangjukat”, ami azoknak, akik meggyőződésből tartoznak a konzervatív táborba, rendkívül rosszul esett. A Vadhajtások nevű szélsőséges portál kedvencként történő megjelölése pedig képviselőjelölteket is kritikára késztetett. Egy olyan helyzetben, amikor a jobboldal jelentős része hitehagyott és elkeseredett a választási kudarc, a kirobbant botrányok – Balásy-ügy, NKA skandalum, stb. – és a kaotikus megnyilatkozások miatt, fontos lenne itt is kopogni, leülni és meghallgatni. Erőt adni azzal, hogy önkritikusan, minél szélesebb kört összefogva próbálják megtalálni a vereség fő okait és rendezni a sorokat. Nem célravezető ilyenkor megosztani a jó szót és biztatást váró követőket. A beszélgetést én az útkeresés egy fázisának látom, ahol az egykori kormányfő helyesen határozta meg, hogy a 40 év alatti korosztályban szenvedett katasztrofális vereséget a Fidesz. Ő még ennek az okát nem tudja biztosan, de a tényt látja. Nos, én úgy gondolom, hogy a legfőbbmagyarázatelsősorban az, ami egy korábbicikkemben, ahol a jobboldal vereségének a hét fő okát veszem számba, az első helyen szerepel. Ez pedig az Európai Unióval kapcsolatos politikája a távozó kormánypártnak. Mivel az egzisztenciális kérdések fokozatosan a középkorú és idős korosztály számára egyre meghatározóbbak, hiszen ők viselnek felelősséget a családért, a szülőkért és a gyerekekért, így a fiatalabbaknál jóval dominánsabban jelentkezik az életmód, a szabadság és kulturális környezet jelentősége. A magyarok pedig elkötelezettek az EU mellett nemcsak az életszínvonala, hanem a kultúrája miatt is. Magyar Péter, Orbán Viktor, Sulyok Tamás – mindannyian valamilyen formában keresték a saját útjukat az elmúlt napokban. Bármerre is indulnak, közös hazánknak az az érdeke, hogy a győzteseknek adjunk türelmet és bizalmat, a veszteseknek pedig támogatást a hibák kijavításához. Bár 2010 óta ez az ötödik kétharmados győzelem itthon, mégis arra törekedjünk, hogy gesztusok és törvények révén is teremtsünk működőképes egyensúlyt a politikai táborok között. Magyarország sikeréhez ez elengedhetetlen. A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. (Borítókép: Magyar Péter 2026. május 9-én. Fotó: Németh Kata / Index) Kövesse az Indexet Facebookon is!