● news.bsdnet.hu

Hogy csont vagy izom lapul az idomtalanul feltüremkedő bőr alatt, azt nem tudom eldönteni. De valami ott van, amint Berki Iván a konyhájában ülve hirtelen lehúzza válláról a pólót, és tesz egy mozdulatot a karjával, majd a megjelenő furcsa dudort a másik kezével nyomja vissza a helyére. A gyöngyöspatai férfi ezt a bemutatót feleletként adja arra a kérdésemre, hogy mégis mi baja a vállának, amit szeretne megoperáltatni, de ez több okból sem olyan egyszerű. Állami kórházakból már eltanácsolták, mondván, a 2023-as balesetéből származó sérülése túl régen keletkezett, ezért nem merik vállalni a műtétet. Mivel a sérülés miatt nem tud munkát vállalni, így nincs is társadalombiztosítása, és hát pénze sincs, amiből a magánműtétet finanszírozhatná. Az ördögi kör tehát be is zárult. * – Térkőburkoló és villanyszerelő is vagyok, de nézd meg, hogy áll a konnektorunk, tiszta szégyen, komolyan. Egyszerűen nem tudok rászorítani a csavarhúzóra, ezért lenne jó a műtét – mondja Iván. A három évvel ezelőtti balesetéről nem szeretne beszélni, de érezni abból a pár szóból, amit említ – „benne voltunk vele még a Tv2-ben is” –, hogy hatalmas megrázkódtatás érhette. Valóban benne voltak. Ahogy akkor egy szemtanú fogalmazott Iván jajveszékeléséről, abban a „világ legnagyobb kétségbeesése érződött”. A férfi Budapesten hajtott kocsival a HÉV elé, a szerelvény pedig eltalálta, és maga alá gyűrte az autójukat. Az anyósülésen ült Iván keresztfia, aki meghalt a balesetben, hátul pedig a fia, aki szintén megsérült. „Tehetetlenséget él meg, amely frusztrálja. Erőteljesen jelentkezik nála az önvád, bűntudat” – áll a zárójelentésében. A megállapítás mai napig aktuális. * Ivánnak két szakmája ellenére autóznia és ingáznia kellett, mert sokáig az építőiparban dolgozott, mint ahogy az utóbbi években sok roma férfi Északkelet-Magyarországon. – Csináltunk munkákat még Tiborcz Istvánnak, Orbán vejének is. Mi bontottunk például a svábhegyi gyermekszanatóriumnál – kérkedik kis büszkeséggel a hangjában, majd hozzáfűzi, hogy „olyan környék az ám, mint a Rózsadomb”. Eközben meg ott ülünk Magyarország egyik legismertebb cigánytelepétől, a gyöngyöspatai Bem József utcai szegregátumtól kétsaroknyira, és arról beszélgetünk, hogy az egyik leggazdagabb honfitársunk, Orbán Viktor korábbi miniszterelnök vejéhez köthető cég alvállalkozójánál milyen volt dolgozni. – Folyamatosan azt hallgattuk, hogy a Fidesznek kell nyernie, különben kirúgnak. Persze magyaráztak arról is, hogy a választási eredmény nem is olyan fontos, mert hát a munka már ki van osztva a megfelelő cégeknek. Csak hát én mindig is büszke ellenzéki voltam, amit fel is vállaltam. Iván egy alkalommal a kilátogató Tiborcz Istvánt is látta, igaz, csak egyetlenegyszer, mert utána, ha ő megérkezett, „nekünk sipirc volt”. – Milyen érzés volt ellenzéki aktivistaként szembesülni azzal, hogy egy légtérben tartózkodik a korábbi kormánypárt egyik gazdasági kulcsfigurájával? – faggatom.– Félelem volt bennem. Pedig én nem félek senkitől. De színtiszta pszichológia volt már az is, ahogy nézett az az ember. Egyszerűen azt üzente: tőlem függsz. * Heves megye olyan településén vagyunk, ahol négy éve nagyon, idén pedig valamivel szorosabban, de nyerni tudott a Fidesz–KDNP, így arról kérdezem Berki Ivánt, honnan is eredezteti kérlelhetetlen ellenzékiségigét. Messzire, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kialakulásáig megy vissza történetében. Gyöngyöspata akkor a magyar közélet „epicentruma” volt, hiszen akkor szervezett ide felvonulásokat a frissen parlamentbe jutott, akkor még bőven szélsőjobboldali Jobbikhoz köthető Magyar Gárda a település cigányok lakta részén. Gyöngyöspatán akkor komoly etnikai feszültség alakult ki: a fehérek örültek a rendőrök helyett nagy számban érkező gárdistáknak, mert azt gondolták, ezután megszűnnek majd a lopások és a gyerekek által szedett hídpénz. A cigányok viszont megfélemlítésről és vegzálásokról számoltak be, sokukat el is utaztatta Csillebércre egy, az akkoriban szintén az Országgyűlés új erejének számító Lehet Más a Politikát támogató amerikai milliárdos, Richard Field. Előre leszervezett húsvéti utazás volt ez, mégis evakuálásként emlegették. – Jöttek-mentek a gárdisták, ott álltak az iskola előtt. Azok a nők és gyerekek, akik itthon maradtak, ki sem mertek jönni az utcára. Csak a férfiak mentek boltba, nekik meg odakiáltották a gárdisták, hogy „büdös cigány, miért nem dolgozol?”. A rendőrök nem csináltak közben semmit, csak pacsiztak velük. Most már nincsenek gárdisták és nincs Jobbik, most a Mi Hazánk meg a Bűnvadászok van helyettük – mondja Iván, aki akkoriban, a vonulások idején roma nemzetiségi önkormányzati képviselőként próbálta nyugtatni a feleket. Később pedig a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet aktivistája lett. Büszkén, felemelt állal emlékszik vissza, hogy ezekben az időkben is kint volt a házán a TASZ táblája. – Hát azért van a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, hogy ezeket a vitás ügyeket rendezzék! Pont az lenne a feladatuk, hogy megakadályozzák vagy elejét vegyék az ilyen típusú uszításnak – háborodik fel még ma is. * Egy másik nagy port kavaró gyöngyöspatai ügynek is érintettje Iván: a szegregációs pernek. Történt ugyanis, hogy a helyi általános iskoláról 2012-ben jogerős ítélet mondta ki, ott etnikai alapú szegregáció zajlott. A cigány gyerekek külön osztályba jártak, külön mosdót kellett használniuk, nem mehettek az intézmény uszodájába, és nem kaptak megfelelő színvonalú oktatást. Az ítéletet követően Iván és több roma szülő petíciót írt a döntéshozóknak, hogy lépjenek fel a megkülönböztetés ellen. Aztán 2019-ben a Debreceni Ítélőtábla jogerős ítéletet hozott: mintegy 100 millió forintot kell fizetni évenkénti és személyenkénti bontásban azoknak a gyöngyöspatai diákoknak, akiket elkülönítettek az iskolában. Orbán Viktor azonban még miniszterelnökként szabályos ellenkampányt indított az ítélet ellen, igazságtalannak tartva, hogy egyesek „munka nélkül” jutnak jövedelemhez. Ivánnak mind a hat gyermeke ebbe az iskolába járt, és szülőként tapasztalta az iskola falai közötti színvonalcsökkenést. – Az első gyermekem úgy végezte el, hogy minden rendben volt a tanulmányaival, de a fiatalabbak szinte elbutultak bent, nem tudtak számolni, nem tudták, ki az a Deák Ferenc vagy a Széchenyi István. A lányomnak például a nyolcadik osztályt felnőttképzésben kellett befejeznie – mondja Iván. Szerinte nem is csoda, hogy internetes hirdetésben keres ide most igazgatót az iskolát működtető Magyar Máltai Szeretetszolgálat. * Ide járt az a fia is, aki vele volt az említett baleset idején, és aki után egészen a közelmúltig kapta a gyermekek otthongondozási díját. A munka nélkül maradt családnak komoly segítség volt az összeg, amit egy időre egy váratlan felülvizsgálat miatt felfüggesztettek, és Berkiék lényegében jövedelem nélkül maradtak. Ez az ügyük ugyan rendeződni látszik, de hónapokba is telhet, mire újra folyósítják nekik az összeget, ami épphogy elegendő a túléléshez. – Egy darabig van kajánk, egy ismerősünk küldött egy keveset – mondja Iván. Attól tart, hogy a sok felgyülemlett tartozás miatt a végrehajtók elárverezhetik az otthonukat. Gyerekei sem tudnak neki segíteni, „ők is szegények, ahogy lassan már a középosztály is”. Az is óriási problémát okozhat nekik, ha csúsznak a törlesztéssel, mert akkor elvész a részletfizetési lehetőség számukra. Legutóbb a kórházban dolgozó nővére fizette ki az előleget, de neki is vannak számlái, és ő sem tud félrerakni. – Addig tengődünk határidőről határidőre, de ha nem sikerül, akkor jön az áramlevágás, a vízelzárás, és megyünk. Mármint az utcára. Iván elmeséli, hogy „keserves” volt elszakadniuk a kétsaroknyira lévő szegregátumból a Bem utcának erre, a valamivel frekventáltabb részére. Amikor megvették a mostani házukat, nem volt benne sem közmű, sem semmi. Azelőtt álom volt számukra a fürdőszoba. Most ez mind megvan, és pont amiatt vinnék el gyorsan a házat egy végrehajtói árverésen, mert nem a patai nyomornegyedben áll az ingatlan. Úgyhogy a műtétre a4fundadomány oldalon most 2500 eurót gyűjtő Iván azzal búcsúzik, hogy az nem is érdekli, ha éhen halnak, csak a házat ne vigyék el a fejük fölül. Ha segítené Ivánt a gyűjtésben, ezen a4fund oldalonteheti meg! Ez a cikk eredetilega Magyar Hang 2026/19. számábanjelent meg május 8-án. Kevés dologra büszke, de a Hangosítunk podcastban elhangzó bemutatására nagyon is. Ez pedig így szól: „ha Tompos Ádám, akkor riport”. Budán és a Parlamentben mindig eltéved, zsákfalvakban, külvárosokban, elhagyatott gyártelepeken és szegregátumokban csak ritkán. Mivel riportjai során többnyire kérdez és hallgat, ezért aztán amikor módja van rá, szabadidejében metál- és punkkoncertekre, valamint a Diósgyőr meccseire jár hangoskodni.