● news.bsdnet.hu

Hogy érzed magad az új érában? Nagyon vártam ezt. Négy évvel ezelőtt a választás Németországban ért, és az teljesösszeomlás volt számomra. A mostanit viszont már Magyarországon éltem meg, és volt bennem egy megérzés: talán mégis van remény. Azt figyeltem meg, hogy a Tisza győzelme óta csökkent bennem a szorongás. Nem is tudtam, mennyire benne van a közérzetünkben az, hogy milyen állapotban van az ország. Jó most az utcán járni és összemosolyogni emberekkel. Van ebben valami euforikus. Persze ez idővel normalizálódik majd, és annak így is kell lennie, de most nagyon jó érzés. Készültél a másik verzióra is? Arra, hogy minden marad a régiben? Néha bekúszott a gondolat, mint egy fekete felhő: mi lesz, ha marad ez a rendszer? Sejthető volt, hogy nagy bosszúhadjárat jöhet, és végképp úgy betonoznak be mindent, hogy álmodni se lehessen a változásról. Volt bennem olyan verzió is, hogy újra menni kell az országból. Forrás: Murinai Angéla Áprilisban azt írtad egy posztban, hogy a nők NER nélkül is évszázadok óta így élnek Magyarországon. Vagyis, amit most sokan politikai tapasztalatként élnek meg, az szerinted a nők számára régóta ismerős? Igen, a bántalmazó rendszerek között mindig van párhuzam. Ugyanazokra a mechanizmusokra épülnek, és mindegyik gyökere a patriarchátus. Ebből indul ki a nők elleni elnyomás és erőszak. Pedagógusból lett író, blogger és kreatív írás oktató, akinek munkásságát erősen meghatározzák a társadalmi kérdések, a női sorsok és a személyes traumák feldolgozása. A Gumiszoba blog alapítójaként éveken át tabutémákról – feminizmusról, anyaságról, gyászról és társadalmi igazságtalanságokról – írt nyíltan. Írói pályáját személyes tragédiák indították el: 2016-ban elveszítette legidősebb fiát, majd két évvel később a férjét is. Ezekből az élményekből született meg első, nagy visszhangot kiváltó kötete, a Mikor feltámad a szél, amelyet Margó-díjra is jelöltek. Azóta több könyve jelent meg, amelyekben a gyász, a feminizmus, a patriarchális társadalmi működés, az újrakezdés, a női identitás és az emberi kapcsolatok kérdéseit vizsgálja őszinte, személyes hangon. A posztban a nőket emeltem ki, mert alapvetően nőkkel foglalkozom, de idehozhatnánk bármilyen csoportot, amely hatalomfosztottságban él. Ők mind átélik azt, amit hatalmi szempontból az egész ország átélt. Ez az ország áldozat volt. Egy elnyomó hatalom áldozata, amelyben sokan nem láttak kiutat, nem voltak erőforrásaik, és gyakran megküzdési stratégiájuk sem arra, hogyan lehet ebben túlélni. Hogyan lehet mentálisan valamennyire egészségesnek maradni, vagy hogyan lehet ebből kiszabadulni. Mi kell ahhoz, hogy egy társadalom ne csak kilépjen egy bántalmazó működésből, hanem valóban meg is tanuljon másként működni? Ismerjük azt, amikor valaki kikerül egy borzalmas kapcsolatból, és fél év múlva már egy új férfival van, miközben még föl sem lélegzett. Vagy amikor valakit konkrétan egy másik ember „ment meg”, és ugyanilyen kritikátlanul, tudás nélkül megy bele a következő helyzetbe. Ennek nem feltétlenül lesz jó vége. Ha viszont ismerjük a mechanizmusokat, a gyakori jeleket, könnyebben tudjuk megtartani a kontrollt. Ráadásul a bántalmazás nem ér véget attól, hogy maga a kapcsolat véget ér. Az abúzusnak vége lehet, a hatásainak azonban nem. Nagyon fontos tudni, hogy aki kijön egybántalmazó kapcsolatból,annak sérül az önértékelése, az érzékelése, a hite. Meg kell találni azokat a kapaszkodókat — társadalmi szinten is —, amelyek segítenek visszaszerezni a saját életünk fölötti kontrollt, a határainkat, az önbizalmunkat, a bátorságunkat. Ha már ezt a párhuzamot használjuk: hogyan ismerhetjük fel a bántalmazó mintákat társadalmi szinten? Például említetted a gázlángozást. A gázlángozás tulajdonképpen a valóság elferdítése. Amikor a másik delegitimálja a tapasztalataidat, és azt mondja: nem úgy van, rosszul látod. Ezzel bizonytalanságot alakít ki az áldozatban, aki idővel már a saját érzékelését is megkérdőjelezi. A gázlángozás lényege, hogy a bántalmazó átvegye az uralmat nemcsak az áldozat, hanem a valóság fölött is. Ha azt tapasztaljuk, hogy bármilyen kérdés merül fel, és a hatalom nem vállal felelősséget, hanem azt mondja: te látod rosszul, sőt még azt is állítja, hogy valójában te támadod őt, az tipikus bántalmazó működés. Hogyan működött ez az Orbán-érában? Mondasz rá példákat? Ez az Orbán-rendszer egyik alapmechanizmusa volt. Amikor kritikát fogalmaztak meg vele szemben, azonnal arról kezdtek beszélni, hogy őket támadják. Az is jellemző volt, hogy a rendszer képviselői sokszor nem hagyták szóhoz jutni a másikat. Csak darálták és darálták a mondandójukat, egyre hangosabban, és a másik fél vagy elhallgatott — sokan ezt teszik egy bántalmazó kapcsolatban, rendszerben —, vagy az egész üvöltözésbe fulladt. A végén pedig a kezdeményező állította be magát áldozatnak. Pedig amit el akart mondani, az sokszor nem válasz volt a kérdésre, hanem a valóság elferdítése. Ezt pedig jól ismerjük a bántalmazó kapcsolatokból: amikor azt mondod, hogy valami neked nem jó, hirtelen te leszel a támadó, a hisztérika, ő pedig a szegény áldozat. Mennyire fontos eszköze egy ilyen rendszernek a nyelv kisajátítása? Abszolút. Nagyon szépen végig lehetett követni az elmúlt másfél évtizedben azt is, hogyan veszik el tőlünk a nyelvünket. Hogyan lesz az érzékenyítésből, a feminizmusból vagy a genderből szitokszó. Már rég nem azt jelentik, amit eredetileg, hanem körbebástyázták őket valami teljesen más jelentéssel. Hogyan lesz a homoszexuálisból pedofil? Hogyan lesz a patriarchális bántalmazóból egyszerűen „nárcisztikus”? Hogyan válik a szivárványból — gyerekkorunk egyik legszebb szimbólumából — valami olyan, amitől egy óvoda már nem festheti szivárványszínűre a kerítését? Nemrég örömömben fölordítottam, hogy végre visszakapom a narancssárgámat, ami a kedvenc színem volt, és amit szintén elvett a korábbi rendszer sokunktól. Forrás: Murinai Angéla Az elmúlt hetekben te is csatlakoztál Hajnal Edina Puzsér Róbertnek írt nyílt leveléhez. Miért érezted fontosnak, hogy megszólalj ebben az ügyben? Amikor Puzsér Róbert piktogrammal ábrázolta, hogy a Tisza „jól megbaszta a Fideszt”, az nagyon rossz érzéseket keltett egy olyan társadalomban, ahol a nő „megbaszása” kulturálisan összekapcsolódik a legyőzéssel és a bántalmazással. Egy olyan világban, ahol a nők megerőszakolása történelmileg a háborús erőszak része volt. És ezt még viccesként is tálaljuk. Aztán amikor pedig a nők jelzik, hogy ez nincs rendben, elindul a visszatámadás. Hirtelen már Puzsér az áldozat, akit a feministák megtámadtak. Vagy jön a másik reakció: minek ebből ekkora ügyet csinálni, hiszen ez csak egy vicc. Ez a bagatellizálás és a gázlángozás klasszikus esete. Aztán az egész magasabb szintre emelkedik. A nők azt mondják: nekünk a rendszerváltás azt is jelenti, hogy ez a nőalázó hangnem eltűnik. A másik oldal pedig azt:hadd lehessen ezen szabadon viccelni. Innen mindenki eldöntheti, ki viselkedett bántalmazóként. A legszomorúbb, amikor nők legyintenek erre, hogy „én jót nevettem rajta”. Pedig ez a piktogram is annak a kultúrának a része, amely táptalaja a nők elleni erőszaknak. Nagyon nem mindegy, min nevetünk, mit normalizálunk. Annyi elég lett volna, hogy Puzsér azt mondja: bocsánat, ezt elnéztem — és leveszi a posztot. De egy bántalmazó ritkán kér bocsánatot. Ebben az egy ügyben is benne van mindaz, amiről eddig beszéltünk: a valóságtorzítás, a gázlángozás, a visszatámadás és a bagatellizálás. Sokak kérdése most: hogyan gyógyítsuk magunkat, ennyi év után? Akkor fogunk gyógyulni, ha megtapasztaljuk, hogy a változás nemcsak arról szól, hogy az új éra kedvesebb és emberközelibb, hanem arról is, hogy a mögé épített struktúra nem bántalmazó. Hogy valódi mozgástered van. Hogy elkezdhetsz hinni az igazságszolgáltatásban. Nem elég a kedvesség. A struktúrának kell megváltoznia. Lehet hinni abban, hogy az új hatalom prioritásként kezeli majd a nők rendszerszintű kiszolgáltatottságát és az abúzusok felszámolását? Én ebben most nagyon hiszek. Nemcsak azért, merttöbb nő került be a közéletbe. A számszerűség önmagában nem elég, de számít. Amikor egy Szabó Tímeának kellett túlordítania száznyolcvan nőgyűlölő férfit, akkor a rendszer csinált belőle „kiabáló hisztérikát”. Pedig egyszerűen nem lett volna másképp hangja az oroszlánbarlangban. Most viszont a nők kulturáltabban, egymást erősítve tudnak kommunikálni. De még ennél is fontosabb, hogy figyeljük az újonnan felhatalmazott férfiakat. Hogyan beszélnek a nőkről? Hogyan viszonyulnak hozzájuk? Erre most nagyon biztató jeleket látok. Sokszor szóba kerül, mennyire fontos nekik a családjuk, a feleségük véleménye, a feleségük életútja. Az, hogy ezek a férfiak érzelmileg is láthatóvá teszik magukat, nem arról szól, hogy „de cukik, elérzékenyültek”. Hanem arról, hogy képesek érezni. És aki tud érezni, az empatizálni is tud majd azokkal a nőkkel és gyerekekkel, akikkel eddig senki nem érzett együtt a korábbi hatalomban. Mit tehetünk azért, hogy társadalmi szinten ne ragadjunk bele az áldozatiságba? Szerintem az „áldozati szerep” is egy eltorzított szó lett. Sokszor olyan helyzetekre használják, amikor valaki egyszerűen csak szeretné kibeszélni vagy feldolgozni azt, amin keresztülment. Pedig a gyógyulás része, hogy az ember elmondja, mit tettek vele. Ez nem két perc alatt zajlik. Ahhoz, hogy visszakapjam az erőmet és a kontrollt az életem fölött, először meg kell tudnom fogalmazni, mi történt velem. Visszaigazolásokra van szükség. Arra, hogy lehessen beszélni. Egy kicsit hadd tocsogjunk már abban, hogy mennyire szar volt. Ezt ne vegye el tőlünk senki. Rosszul vagyok attól, amikor volt fideszes szavazók azt írják a politikai posztjaim alá, hogy „jól van, már megnyertétek, most már abba lehetne hagyni”. Nem. Jogom van elmondani, mennyit veszítettem. Hét évem ment rá az emigrációra, és a gyerekeim teljes kamaszkora. És ne beszéljek róla? Dehogynem. Amikor ez a salak kiürül a lélekből, akkor fogunk tudni új énképet kialakítani. Melyek azok a kormányzati lépések, amelyek nélkül nincs társadalmi gyógyulás? Nagyon fontos a strukturális átalakítás. Erőforrásokat kell tenni abba, hogy a kormány bizalmi légkört alakítson ki. A bántalmazást nem szabad összekeverni azzal, hogy valakit konkrétan bántanak. Egy bántalmazó rendszerben nem az van, hogy mindenki folyamatosan fél, hanem az, hogynem érzi magát biztonságban. Nem bízol a jogbiztonságban. Nem hiszed el, hogy ha sérelem ér, a bíróság segíteni fog. Nem azt látod magad körül, hogy itt az igazságnak értéke van. Ettől elbizonytalanodsz. Akkor sem érzed magad biztonságban, ha éppen nem téged akar meghurcolni a rendszer, nem nálad tart a NAV ellenőrzést mondvacsinált dolgokkal, nem téged karaktergyilkol és még sorolhatnám. Első körben meg kell teremteni azokat az intézményeket és kapaszkodókat, amelyek biztosítják a társadalom minden tagját arról, hogy biztonságban van. És hogyan találhatunk vissza egymáshoz egy ennyire polarizált országban? Amikor majd mindenki érezheti a biztonságot. Nőként, gyerekként, melegként, cigányként, vegetáriánusként — bármiként. Amikor a demokrácia nem azt jelenti majd, hogy a leghangosabbak és leggátlástalanabbak határozzák meg a közbeszédet. Sőt, ciki lesz úgy kommunikálni, ahogyan azt az előző rendszer szereplői és követői tették. Forrás: Murinai Angéla Egy picit érintsük az anyaságot, ami az utóbbi években az egyik legkibeszéltebb témád, és amit szintén kisajátított magának a korábbi rendszer. Mik lennének azok az ideális lépések, amelyek hozzásegíthetnék a mai magyar anyákat ahhoz, hogy ne legyenek ennyire túlterheltek? Ahogy az elnyomás rendszerszintű, a felszabadulás is rendszerszintű. Ha beindul az a fajta kommunikáció, az az intézményrendszer, az a politika, amelyben a nő már nem abban a büdös lábú macsó mentalitásban kénytelen létezni, amely szerint ő adja a szaporulatot, a tiszta gatyát és a szexuális elérhetőséget, akkor elindulhat változás. Ha a hal fejénél ez a mentalitás megváltozik, és beköltözik a köztudatba, az nagyon sok változást elindíthat. Egy egész társadalom figyeli most a hatalmat, és figyeli benne a nőket is. Az Orbán-éra gondoskodott arról, hogy olyan nőket tegyen be a hatalomba, akik a végsőkig lojálisak hozzá, vagyis akár a többi nőtársuk ellenében is segítik azt az elnyomó hatalmat, amelyből mindenkinek elege volt. Olyan ügyeket adtak nekik, amelyekbe jó esetben belebuktak, és a népharagot magukra vonták. Most viszont bekerült a hatalomba több nagyon magasan képzett,nagyon jól kommunikáló nő, akik láthatóan nagyon komoly feladatokat fognak kapni, az ott lévő férfiak teljes egyetértésével. Nagyon szép látni azt, amikor megszólal egy Lannert Judit vagy bárki más, és a leendő miniszterelnök hátrébb lép, kivár, kilép a képből, és átadja a teret. A nonverbális kommunikációja azt mondja: őt nézzétek, rá figyeljetek. Szerinted egy ilyen politikai és kulturális változás képes lehet hosszabb távon a hétköznapi viszonyokat is átformálni? Igen. Ha lassan is, de eltűnhet a női vezetőkről kialakított degradáló kép. Az értekezleteken a nők magabiztosabbak lehetnek, mert ha azt látják, hogy más szinteken is érvényes a női szó, akkor ők is könnyebben mondják majd: kérem szépen, hallgassanak meg. És ez a férfiaknak is felszabadító lehet. Teret ad azoknak is, akik eddig sem szerették ezt a bántalmazó rendszert és azt sem, ahogyan a nők helyzete működött benne. Hogyan viszonyulsz a közeljövőhöz? Nagyon várom az elkövetkező éveket. Nyilván jönnek nehézségek: geopolitika, háborúk, energiaválság, klímaváltozás. Ezek mind nyomasztó dolgok. De az, hogy valaki szabadnak érzi magát, szabadon beszélhet és tervezhet — olyan életminőség-változás, amely még nehéz időkben is hatalmas lökést tud adni. És ne felejtsük el a büszkeséget sem. Azt, hogy hosszú idő után végre öröm kimondani bárhol: magyar vagyok. Ez óriási mentális erő. Foglalkoztat most új téma? Igen. Ha minden jól megy, elkészül a „sárga könyv” harmadik része. Volt a Tíz okom a haragra, amely általában a patriarchátusról szólt, aztán az Anyaszív, amely az anyaság intézményéről. Most pedig arról írok és kutatok, hogy ez a patriarchális rendszer mit tett a szexualitásunkkal — elsősorban a nőkével. Ez nagyon tág téma: a testismerettől az erőszakig minden beletartozik. Ezen dolgozom most, és várhatóan ősszel meg is jelenik. Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, aznlc Facebook-oldalánteheted meg.