● news.bsdnet.hu

A Netflix egyik idei kiemelt bemutatója a Shelby Van Pelt regényéből készült A boldogságnak nyolc karja van, amelyben Marcellus, az óriáspolip (Alfred Molina) tudálékos sztoicizmussal figyeli egy kisvárosi akvárium látogatóit, miközben a régi otthonáról álmodozik. Amikor azonban az éjszakai takarítónő (Sally Field) megmenti az életét, elhatározza, hogy hamarosan bekövetkező halála előtt még segít a gyászával küzdő özvegyasszonyon, amiben az újonnan felvett takarító, Cameron (Lewis Pullman) is a segítségére lehet. A jószívű, de sodródó, apját s gyökereit kereső fiatalember azonban legalább annyira megmentésre szorul, mint az idős asszony. Ma már széles körben elterjedt pszichológiai közhely, hogy az emberek a sérüléseik mentén (is) kapcsolódnak egymáshoz, mivel képesek vagyunk felismerni a hasonló érzelmi sebesültek fájdalmát. A jelenségnek nincs különösebb előjele, attól függően származhat belőle a másik mélyebb megértése és tisztelete vagy épp elítélése (és a sérülés újraélése, újrajátszása), hogy mennyire vagyunk szemlélődők, érzékenyek és tudatosak. A boldogságnak nyolc karja van emberi főszereplői, Tova és Cameron között rengeteg a meg nem értettségből fakadó súrlódás, a faragatlan fiatal férfi és a zárkózott özvegy azonban – ahogy az az ilyen történetekben már jó előre borítékolható – egyre közelebb kerül egymáshoz, hogy aztán néhány vargabetűt leírva megtalálják önmagukat meg egymást is. Ezeknek az úgynevezett komfortfilmeknek éppen az a lényege, hogy ismerős, biztonságos és megnyugtató élményt nyújtanak, de közben érzelmileg mégis képesek bevonni. Amennyire bátortalannak tűnhet egy ilyen történet, annál nehezebb elkerülni, hogy sekélyesnek vagy sablonosnak hasson – pont olyannak, mint amit számomra A boldogságnak nyolc karja van címe is sugallt –, és mégis hatást tegyen ránk. Olivia Newman filmje viszont pont ilyen adaptáció lett, ezzel alaposan rácáfolva azokra az előzetes félelmekre, hogy ez is csak egy olyan nagy nevekkel megtámogatott szirupos Hallmark-matiné, mint amiket a Netflix sorozatban szállít. Mert ez bizony a minőségi komfortfilmek magasiskolája. Ez egyszerre köszönhető annak, hogy az özvegykaraktereket már évtizedek óta magabiztosan megszemélyesítő Sally Field és a minden filmjében brillírozó Lewis Pullman remek párost alkotnak, élettel töltik meg az ismerős szituációkat is, de még inkább köszönhető a film és a regény egyetlen igazán eredeti ötletének, miszerint Marcellus egyszerre narrátora és alakítója is a cselekménynek. Mintha Alfred Molina CGI-polipjában csak az isteni gondviselés öltött volna testet, ennek megfelelően – a regény rajongóinak kisebb bánatára, amiben a polip több elmés észrevételt tesz az emberek furcsa működésére – csak nagyon kevés képernyőidőt kap. – Nyolc karom tele van tapintásra, szaglásra és ízlelésre képes korongokkal. Bármelyik érintésemmel több jelet fogok, mint amit egy ember felfoghatna. Valószínűleg egyetlen csápomban több az intelligencia, mint egy ember egész koponyájában – állapítja meg Marcellus a komolytalanságot nem ismerő száraz humorával, miközben úgy világít rá a létezés és a természet csodáira, mintha csak egy természetfilmet néznénk. A boldogságnak nyolc karja van nem akarja – nem is tudná – újradefiniálni a gyászról szóló történeteket, de nem is kell neki. Néha elég az is, hogy egyszerre képes megríkatni és mosolyra fakasztani.