● news.bsdnet.hu

– Amikor a gyerekeim kisebbek voltak, ez valahogy kevésbé tűnt fel, kölesgolyóval, cukormentes babapiskótával és gyümölccsel egész jól lehoztuk a napokat a főétkezések mellett. Most, hogy a gyerekeim valószínűleg épp őrült módjára nőnek, olyan random étkezések kerülnek be a napunkba, hogy csak kapkodom a fejem. Uzsonna utáni uzsonna. Vacsora előtti szendvics (!) – és vacsoráznak is utána. Az alap, hogy akár iskola, akár edzés után megyek értük, néznek rám, hogy van-e nálam kaja, és ha nincs, akkor milyen tervvel készültem, hogyan szerzünk be SOS valamit. Természetesen a mi életünkben is állandóan jelen van az igény a csokira, chipsre, leggagyibb édességekre – és uzsonnaidőben időnként szoktam is engedni ezen igényeknek, mert nem hiszek az elvágólagos dolgokban. De azt, hogy a főzés, a házikoszttal etetés a gondoskodás egy kifejezése, olyan mélyen hozom otthonról, hogy nem hiszem, hogy valaha el tudnám engedni. Ahogy sokan a nyolcvanas években, a szüleim friss szülőként lenyomtak pár évet a nagyszüleimnél, amíg a  szocpolból  elkészült a házunk, így anyukám már kétgyerekes anya volt, amikor először önálló háztartásban kezdett élni. Ez olyan családi legendáriumba került történetekhez vezetett, mint a délután 4-re elkészült vasárnapi ebéd, a tepsibe belekövült rizskoch meg más hasonló kezdetleges főzési próbálkozások és bakik. De anyukám lelkes volt, nagyon hamar rátalált az egészséges étkezés trackre és a főzés nyújtotta élvezetre is. Így nálunk a kilencvenes évek elejétől csírák nőttek a kis műanyag csíráztatóban, kis cukortartalmú lekvárok kerültek üvegekbe (ipari mennyiségben) és természetesen ment a napi ételellátás is (ami a kilencvenes években azért jóval nehezebb volt, mint ma). Anyukám olyan szendvicseket csomagolt az iskolába, hogy minden harapásnak más íze volt, mert nagyjából ötféle zöldség volt benne (meg gyakran kétféle sajt). Én meg persze tiniként csak arra vágytam, hogy szikkadt kakaóscsigát vehessek magamnak a büfében, ahogy sokan mások (és nyilván néha meg is tettem). Erre élénken emlékszem... és arra is, hogy már egyetemistaként mennyire vágytam a házi kosztra (annyira, hogy végül én is teljesen rácsúsztam a főzésre), most meg, hogy nem él az anyukám, mit meg nem adnék egy szendvicséért – így nem bántanak meg a gyerekeim, amikor a szerintem gagyi, bolti dolgokra vágynak. Mert pontosan tudom, hogy pár év múlva alig várják majd, hogy ehessenek valamit, amit én főztem. De most nem mindig és nem mindent fogadnak lelkesedéssel, sőt a napi negyven deka zöldség fogyasztására történő figyelemfelhívásaimat olyan parádésan figurázzák ki, hogy még én is röhögök. Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat! Szükségünk van a támogatásodra. Tóth Flóra