● news.bsdnet.hu

– Magyarországon ma egyre több családot érint az örökbefogadás kérdése. Rengeteg szakember segíti a párokat és az egyedülálló szülőket ezen a hosszú és izgalmas, felelősségteljes úton, aminek várható eredménye egy boldog és teljes értékű család. Számos szakmai forrásból készülhetünk fel a várakozás évei alatt arra, hogy egyszer majd ilyen módon válik az életünk teljessé. Azonban van egy olyan dolog, amire senki nem tud felkészíteni, amiről nagyon ritkán lehet hallani. Ez pedig a sikeres örökbefogadás utáni valóság. Amikor a gyermekkel való rövidebb-hosszabb ismerkedés után hazaérkezünk, és egyik napról a másikra, mindössze néhány hét alatt szülőkké válunk. Egyszer csak ott van velünk a hétköznapjainkban egy még majdnem idegen baba vagy kisgyermek. Nem volt kilenc hónapunk arra, hogy a pocakunkat simogatva, a helyzettel ismerkedve felkészüljünk a gyermekvállalással kapcsolatos teendőkre, érzésekre. Reggel arra ébredünk, hogy anyák, illetve apák lettünk. A gyerekünk pedig még nem ismeri az illatunkat, a hangunkat, az érintésünket. Mi sem az övét. Van, hogy keservesen sír, és nem ismerjük a reakcióit a világ dolgaira, nem tudjuk, mi lehet a baj. A kezdeti csoda érzése, a mindent felülíró boldogság után elérkeznek a hétköznapok. És ott állunk friss szülőként, talán tapasztalatok híján felnőttként egy olyan helyzetben, amit a mi felelősségünk megoldani. És ekkor érkeznek azok az érzések és kérdések, talán bizonytalanságok, amikre senki nem készített fel. Amikről senki nem beszélt előtte, nem is tudtunk a létezéséről. Egy dolgot tudunk csak biztosan: szülők akartunk lenni. A felkészítő tanfolyamon beszélnek ugyan arról, hogy a kötődés kialakulásához kell idő, de ez azért a gyakorlatban nem feltétlenül működik ilyen gördülékenyen. Felmerülhetnek fontos kérdések is: „Vajon elég leszek?” „Alkalmas vagyok erre?” „Jól csinálom?” „A gyermekem biztonságban érzi magát az új otthonában?” És az egyik – talán legfontosabb – kérdés: „Vajon normális az, hogy nem érzek anyai, illetve apai szeretetet?” Utóbbi gondolat az, ami a leginkább megviselhet egy frissen szülővé vált örökbefogadó anyát vagy apát. Adott egy felnőtt nő vagy férfi, aki már szülőként kellene hogy létezzen, és adott egy lényegében ismeretlen gyerek, aki még nem kötődik hozzá. Nagyon sokat hallani arról, hogy az első találkozás a leendő szülők részéről „szerelem volt első látásra”. Olyan szép dolog ez! De minden esetben így működik? Tényleg azonnal érezni a mindent elsöprő szeretetet? És a válasz: nem feltétlenül! Valóban időt kell hagyni arra, hogy kialakuljon az igazi család érzése! Ami nagyon lényeges: bár erről nemigen beszél senki, de nem vagyunk ezzel egyedül! Elsöprő szégyenérzet lehet úrrá rajtunk, ha ezt nem tartjuk szem előtt, és emiatt nem merünk beszélni róla. Nem merjük kimondani, hiszen hosszú hónapokat, éveket vártunk arra, hogy végre családdá válhassunk, erre most nem azt érezzük, amit „illene” vagy „kellene”... Örökbefogadó anyaként megtapasztaltam ezeket a kínzó gondolatokat, miközben mélyen belül tudtam, hogy nem „csinálnám vissza” semmiért. Csak nem mertem kimondani, ami bennem alakult, mert féltem, mert szégyelltem magam. Attól, hogy mit szólnak mások. Attól, hogy a szakemberek, akik még bőven benne vannak az életünkben, majd azt gondolják, hogy mégsem jó helyre került a baba. És elviszik őt. (Még ha tudjuk is, hogy ilyenkor azért már csak extrém esetekben emelik ki a családból a gyereket.) Féltem, hogy mit szól a családom, a szüleim, a párom, aki talán szintén nem beszél a félelmeiről, gondolatairól. És féltem, vajon a gyerekem érzi-e, hogy az anyukája bizonytalan valamiben. Ez pedig nagyon megterhelő. Ha tudtam volna, hogy ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak van létjogosultsága, és szabad így is érezni, szabad kimondani, szabad erről beszélni, talán könnyebb lett volna. Talán hamarabb kialakul az igazi szeretet, az igazi magabiztosság, az igazi bizonyosság: jól döntöttem, boldog leszek! Kialakult. Megtörtént, amire igazán vágytam, ma már boldog és kiegyensúlyozott édesanya vagyok. De ehhez idő kellett, ahogy ahhoz is, hogy megbocsássam magamnak ezeket a gondolatokat. Hogy elfogadjam: a szeretet nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem egy fontos folyamat eredményeképp, bizonyos idő után. Ha ez heteket vagy hónapokat jelent, akkor is türelemmel kell lennem magam iránt, és el kell fogadnom, hogy így is lehet érezni. Nem vagyunk egyedül! Nem kell egyedül, magunkban megküzdeni ezekkel a dolgokkal, mert ha nem vállaljuk fel, senki nem tud segíteni, senki nem hallgat meg. Talán a párunk is pont így vagy hasonlóan érez. Ha nem beszélünk róla, az pedig akár párkapcsolati nehézségeket is szülhet. De ez már egy másik téma, hiszen az örökbefogadás a párkapcsolatra is hatással van. Nem jobb lesz vagy rosszabb, csak átalakul. Az örökbefogadás nemcsak a gyerekről szól, hanem a társunkkal való kapcsolat alakulásáról is. Ami igazán fontos az, hogy mélyen belül érezzük, jól döntöttünk! WMN szerkesztőség A kiemelt kép forrása: Unsplash/Izabelly Marques, Universtock