● news.bsdnet.hu

A szerző okleveles építőmérnök, a Fejér Vármegyei Mérnöki Kamara elnöke. Ez itt az Ekonomi, a G7 véleményrovata, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik. Mi történik, ha egy tóból eltűnik 20 millió köbméter víz? A Velencei-tó ma már nem csak időszakosan mutat aszálytüneteket, esetleges kiszáradása egy egész térség jövőjét érintő vízügyi válságot idézhet elő. A természet önmagában már nem biztos, hogy képes helyreállítani az egyensúlyt, ezért olyan megoldások kerültek napirendre, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottak. A felvetések között szerepel a Duna vizének több tíz kilométeres vezetéken történő átemelése, tisztított szennyvíz visszaforgatása a tóba, sőt mélyből kitermelt karsztvíz felhasználása is. A megoldási javaslatok milliárdos beruházásokat, kemény társadalmi és környezetvédelmi vitákat hozhatnak magukkal, de az biztos, hogy a meglévő tározók felújítása, a vízvisszatartás javítása és a vízgyűjtő területek újragondolása már nem halasztható tovább. A kérdés már nem az, szükség van-e beavatkozásra, hanem az: melyik megoldás mentheti meg és milyen áron Magyarország egyik legismertebb és legkedveltebb tavát? Aggasztó a Velencei-tó vízszintjének alakulása a nyári idény kezdetére. A több éve tartó csapadékhiányos időszak következében a tó vízmérlege a negatív tartományba került, ami azt jelenti, hogy az évi vízvesztés – javarészt párolgás – nagyobb, mint a csapadékból való hozzáfolyás. Május 22-én a tó vízszintje 65 centiméter volt. A maximális szabályozási szint 170 centiméter, a minimális vízszint 140 centiméter. A tó 75 centiméteres hiánya 20 millió köbméter vizet jelent. Az alacsony víz nehéz helyzetbe hozza a fürdőzőket, sportolókat, hajózókat és horgászokat. Kézzelfogható a turizmus és a vendéglátás jövedelemkiesése, de az élővilág is sok esetben szenved a mára tartóssá vált alacsony vízállástól. A Velencei-tó jelenlegi helyzetének és állapotának kialakulásáért az évek óta tartó aszályos, csapadékhiányos időjárás okolható. Az ilyen, ehhez hasonló vízállások időről időre előfordultak a tó történetében, az egykori leírások szerint a tó százévenként kiszáradt. A korabeli krónikák a tó medrében gyakorlatozó huszárcsapatokról adtak hírt. A teljes mértékű kiszáradásával egyelőre nem kell számolni. A tó az ezredforduló óta tízéves gyakorisággal produkált 80 és 60 centiméter közötti, alacsonynak mondható szinteket. Az azonban aggasztó, hogy az utóbbi években 2021, 2022, 2023, 2024 és most 2026-ban az agárdi vízmérce 80 centiméternél alacsonyabb értéket is mutatott. Ennek egyértelmű oka az évek során halmozódó csapadék hiánya. Sokat elárul a helyzetről, hogy az utolsó vízeresztés a tóból 2016-ban történt. Ezután rendre csapadékhiányos évek következtek (leszámítva 2023-at). Az extrémen aszályos évként elhíresült 2022-es évhez képest 2025 még szárazabbnak bizonyult. A Velencei-tó alacsony vízállásának előfordulási valószínűsége az elmúlt évtizedben drámaian növekedett. Ez semmilyen szempontból nem kívánatos. Az üdülők, fürdőzők elfordulnak a tótól az alacsony vízszint és az időnként kifogásolható vízminőség miatt, így a tóparti vállalkozások jelentős, százmilliókban mérhető bevételkiesést szenvednek el. Az élővilág szempontjából is kedvezőtlen az állandósulni látszó alacsony vízszint. Bár ökológus szakemberek azt hangoztatják, hogy a növény- és állatvilág számára az időszakos kisvíz szükségszerű és hasznos, a tartósan alacsony víz az élőhely csökkenését okozhatja. Romlik a nádasállomány minősége, cserjésedik a szárazra kerülő tómeder. Csökken a fészkelő madarak élőhelye, fészkeik biztonsága, mert a korábbi költőszigetek szárazulattá változnak. A halak ívóhelyei is veszélybe kerülhetnek. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen a Velencei-tó mesterséges vízpótlása, amelyre a nem túl távoli múltban már volt példa. 1991-ben a tó vízszintje szintén kritikus értékre csökkent, három év alatt 170-ről 71 centiméterre, pedig teljes, illetve minimális szintre ürítették a vízpótló tározókat. Ekkor a megoldás külső vízgyűjtőről történő vízpótlás volt. Kezdetben a pótlás a déli parti településeket ellátó dunai kavicsteraszról induló ivóvíz-távvezeték felhasználásával történt. Ez azonban az alacsony kapacitása miatt nem bizonyult hatékonynak, csak 1-2 centivel emelkedett a tó vízszintje. Ugyanakkor az állami és önkormányzati finanszírozásban megvalósuló vízpótlás szép példa volt az érintettek összefogására. A hatékony vízpótlás a rákhegyi vízbázis karsztvizéből történt 1993–1995 között. A meglevő távvezetékek, továbbá egy néhány kilométeres távvezeték és átemelőtelep kiépítésével 12 millió köbméter vizet kormányoztak a tóba, ahol ez 50 centiméter vízszintemelkedést biztosított. A jelenlegi vízszintek az 1993-asnál képest is rosszabb képet mutatnak, ezért a vízpótlás elkerülhetetlen. A szakemberek különféle beavatkozási, vízpótlási lehetőséget vizsgáltak és elemeztek az elmúlt időszakban: hogyan, honnan, mi módon? A Velencei-tó vízpótlásának esetében is meg kell fogalmazni néhány alapelvet. A tó elsődleges, meglevő vízpótlási rendszere a Császár-vízen megépített két víztározó. Szerepük meghatározó a tó vízkészletének alakulásában. A két tározó együttes vízpótlásra fordítható térfogata 11,55 millió köbméter, ami ideális esetben 46 centiméteres emelést tud elérni a tó vízszintjében. Azonban a víztározók hatékony használatának vannak korlátai, mindenekelőtt az, hogy A Zámolyi- és Pátkai-tározó felújítása nem várhat tovább. Ennek kiviteli tervei elkészültek, vízjogi engedély is rendelkezésre áll a munkák megkezdéséhez. (Egy tegnapi hír szerint ezek hamarosan el is kezdődnek.) A felújítás mellett új üzemirányításra is szükség van, melynek lényege az, hogy a vízgyűjtőn lehulló csapadék mihamarabb a tóba jusson, és ha annak szintje a maximális üzemvízszint közelében van, akkor kezdhető el a két víztározó feltöltése. Másik fontos használati feltétel, hogy a tározókon folyó halászat és horgászat ne rontsa a víz minőségét, ezért a tápanyagbevitelt szigorúan korlátozni kell. Elkészült az alsó tározót megkerülő árok, amely akkor lép üzembe, ha a tározóban lévő víz minősége nem alkalmas a tóba juttatásra, ekkor a vízgyűjtő felső részén keletkező csapadékvíz a tározót megkerülve az árkon keresztül jut a tóba. Tavaly civil összefogás eredményeként elkezdődött a tóba torkolló árkok, csapadéklevezetők tisztítása. A vízgyűjtőn belül két szennyvíztisztító telep is működik, melyeknek vizét a vízgyűjtőn kívül vezetik el, így azok nem vesznek részt a vízgyűjtő vízkészletforgalmában. Az agárdi telep évi 4,3 millió köbméter tisztított szennyvizet bocsát ki, míg a csákvári telep 0,3 millió köbmétert. Ha ezt a mennyiséget a tó vízkészletének gyarapítására kívánjuk felhasználni, megfelelő tisztítási, utótisztítási technológiát kell megvalósítani szigorú ellenőrzési rendszer mellett. Számolni kell a társadalmi ellenkezéssel, ami meggyőzéssel, szemléletformálással és a jól működő példák bemutatásával kezelhető. A pótlási változatok összegyűjtésénél szóba jött Székesfehérvár tisztított szennyvize. Jelenleg ez a Séd-Nádor vízrendszerbe kerül. Amennyiben ezt másik vízgyűjtőre vezetnék át, akkor a Nádor völgyében súlyos vízhiányok léphetnek fel a mezőgazdasági használók körében. Korábban szóba került Csákvár térségében létesülő mélyfúrású kutak létesítése. A vizsgálatok eredményeként napi 5 ezer, azaz évente 1,8 millió köbméter emelhető ki a térség felszín alatti vizeinek kedvezőtlen állapotváltozása nélkül. Ez a vízkivétel azonban jogi szabályozásba ütközik, mivel ez a készlet csak ivóvíz felhasználására engedélyezett. Ez a rendszer csak nagyon indokolt esetben és behatárolt időszakban vehető igénybe, ha ezt a szabályozás lehetővé teszi. A korábban leírt rákhegyi vízpótlás technikailag rendelkezésre áll, és rövid időn belül akár indítható is. Azonban az utóbbi évtizedekben történt változások miatt nagy nehézségbe ütközik a rendszer üzembe állítása. A korábbi bányászati célú vízkitermelést átalakították a térség ivóvízigényének kielégítésére, ami kisebb kapacitású szivattyúk beépítését jelentette. Ez a karsztvízszint emelkedését okozta, ami a vas- és mangántalanítás technológiáját szükségtelenné tette. Amennyiben a tó vízpótlása innen valósulna meg, számolni kell a szivattyúcserékkel, víztisztító technológiák beindításával, és ez a térség vízárát jelentősen emelné. A korábbi vízpótló rendszer újonnan épített szakaszát átalakították, már a Velencei-tó északi településeinek ivóvízellátását szolgálja. Ezért megállapodás szükséges az ivóvíz-szolgáltatóval elsősorban a vízár, vízkészletek lekötése és a meglevő hálózat használata vonatkozásában. (De ennél a változatnál is fennáll az ivóvíz minőségű felszín alatti víz más célú felhasználásának tilalma.) A közelmúltban elvégzett vizsgálatok szerint az 1993–1995-ös pótláshoz felhasznált vízmennyiségnél kevesebb, jelenleg csak mintegy évi 1,3 millió köbméter karsztvíz áll rendelkezésre. Ráadásul a térség karsztvízkészletét a Balaton vízellátás-fejlesztésére kívánják felhasználni. A készletek túlterheltek, alapos vizsgálatra van szükség a felhasználására. A Duna vízkészlete nagy biztonsággal képes pótolni a Velencei-tó hiányzó vízkészletét. Alapvetően két lehetőség kínálkozik: a jó vízadó képességű kavicsterasz, illetve közvetlenül a folyófelszíni nyersvíz-kivétel. A kavicsterasz jó megoldásnak tűnik a vízminőség és a mennyiség szempontjából. Azonban teljesen új rendszert kell tervezni és megépíteni, mivel a meglévő vízműtelepek kapacitásait teljesen lekötik Budapest, Érd, Diósd, Ercsi és Adony lakossága és ipari létesítményei. Lehetőség kínálkozik az úgynevezett távlati vízbázisok üzembe vételére. A kétezres évek elején a Váli-víz torkolatánál és Adony térségében stratégiai tartalék ivóvízbázist jelöltek ki és helyeztek biztonságba. Ezek együttes kapacitása naponta 43 ezer, évente 15,7 millió köbméter. Kiépítés esetén számolni kell a vízműtelep létesítésével, illetve a 25-30 kilométer hosszú vezetékkel, a hozzá tartozó átemelőtelepekkel. A jelentős beruházási költség mellett az üzemelési költség is tetemes. Emellett itt is szabályozási módosításra lenne szükség, mert jelenleg a távlati vízbázisokat csak ivóvíz biztosítása céljából lehetne felhasználni. A nyersvíz-kivételre is lenne lehetőség közvetlenül a Dunából. Ebben az esetben is számolni kell a magas létesítési és üzemeltetési költséggel. Ennél a változatnál számolni kell a dunai víz előtisztításával annak érdekében, hogy csővezetékben szállítható legyen. Emellett biztosítani kell, hogy a Duna vizében lévő kockázatos anyagok és élőlények (alga, invazív fajok) ne kerüljenek a Velencei-tóba. Ez további jelentős költségnövekedés. A nyers víz kivételét korlátozhatja a Duna rendkívül alacsony vízállása, továbbá a kivételi pont alatti ivóvíz- és nagyüzemek vízhasználata. A vízpótlási változatok kidolgozása előtt tanulmányozni kell Tovább kell fejleszteni a vízgyűjtő szintű monitoringhálózatot; mérni kell a tó és a vízgyűjtő terület vízrajzi és vízminőségi viszonyait, a természeti folyamatok alakulását. Kutatni kell a vízminőség romlásának okait, és ehhez rendelt megoldásokat kell megfogalmazni. A jelenlegi nézet alapján nincs közvetlen összefüggés az alacsony vízszint és a vízminőség rosszabbodása között. Azonban az tény, hogy a sekély tó gyorsabban melegszik fel, és ez kedvez például az algák gyors elszaporodásának. További vizsgálat tárgya lehet a halak időről időre előforduló pusztulása. A tó élete szempontjából meghatározó a nádasállomány állapota. Új szemléletű nádgazdálkodásra van szükség, alkalmazkodva a jelen hidrológiai, klimatikus adottságokhoz. Az egyes vízpótlási változatok kidolgozására és a tó életének alakítására a vízgazdálkodás mellett további tudományos szervezeteket, szakértőket kell bevonni. Fontos a társadalom igényeinek megismerése és a korrekt tájékoztatása. A tó jelen állapotának javítására csak a vízpótlás adhat megoldást. A végleges változatok megvalósítása nagyfokú körültekintést igényel. Mint minden vízügyi beavatkozás, komoly változást idézhet elő a meglevő vízrendszer állapotában. Csak az alapos, szerteágazó vizsgálatok hozhatják meg a legjobb megoldást, amely rövid, közép- és hosszú távon meg tudja oldani a Velencei-tó aggasztó helyzetét. Szerencsére vannak a múltból tapasztalatok a vízpótló rendszerek üzemeltetésének hatásairól, amelyeket fel lehet használni a tó vízpótlási változatainak kidolgozásában. A földtörténeti szempontból fiatal tó csupán 12-15 ezer éve, két párhuzamos törésvonal között alakulhatott ki. Jelenleg a tó természetes életútjának körülbelül a felénél tart, külső beavatkozások nélkül az elláposodás, majd feltöltődés lesz a sorsa néhány évezreden belül. Az 1960-as évek végén kezdődött meg a tó revitalizációja, ennek során a partvonal körülbelül felében a tó eredeti arculata megváltozott. A tó keleti felében nád- és iszapkotrást hajtottak vége az üdülési, fürdőzési, sportolási, turisztikai vízhasználat elérése érdekében. Korábban a nádas és a vízfelület aránya 60–40 százalék volt a nádas javára. Az egymillió köbméter iszap kikotrásának eredménye, hogy a nádas állománya 40 százalékra csökkent. A kitermelt anyagból épült a mesterséges Cserepes-sziget. A fürdési, szabadidős tevékenység és turisztikai igények kielégítésére a tó keleti részében partbiztosítás készült. Ezenfelül minden tóparti településen csónak- és vitorláskikötő létesült. A tó nyugati fele mentesült a kotrási munkák java részétől, így ez a terület hasonlít legjobban a beavatkozás előtti természetes állapotra. Jelenleg természetvédelmi terület. A vízszint szabályozása céljából a Dinnyés–Kajtori-csatornán Dinnyésnél zsilipet létesítettek. A Császár-vízen megépítették a Zámolyi- (1971) és a Pátkai-víztározót (1975). A két tározó elsődleges szerepe a Velencei-tó vízpótlása. A 60–70-es évek beavatkozásai következtében a természetes tó erős emberi beavatkozásokkal terhelt. A nádas arányainak megváltoztatása, a partbiztosítás, a kikötők megépítése, az iszap- és nádkotrások, a vízszint szabályozása, a part menti területhasználat erősen átalakította a tó természetes életét. Azonban a mostani vízállási viszonyok okozója nem az emberi beavatkozás, hanem a csapadék halmozódó hiánya.