● news.bsdnet.hu

Állítsa be, hogy a Magyar Hang cikkeit mindig az elsők között lássa a Google keresőben! Az elmúlt hetek a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pénzszórásáról és a NER-közeli kulturális és egyéb vállalkozások feltőkésítéséről szóltak. Eközben bántóan kevés szó esett az intézményrendszer alappilléreinek kirablásáról és arról, milyen szerepe lehet(ne) a közművelődésnek az ország – szellemi értelemben vett – újjáépítésében.Rögtön az elején szeretnék eloszlatni egy közkeletű félreértést: a közművelődés nem „kommunista találmány”. Igaz, a ma ismert művelődési intézmények jelentős része a Kádár-rendszerben épült, és a benne dolgozók közül is nem kevesen a 80-as, sőt a 70-es évek óta végzik a tevékenységüket. De a mindenkori állam igénye, hogy a fővároson és a színházakon kívül is lehetőséget kell biztosítani az embereknek a kikapcsolódásra, a művelődésre, a népi szokások átörökítésére és a kultúrára a 19. század második felére, a tiszti kaszinók létesítésének idejére, aztán pedig Klebelsberg reformjaira vezethető vissza. Az iskolán kívüli népművelés alapjai a 20-as években épültek ki, ebben az időben létesült több mint 1500 népkönyvtár és iskolai könyvtár. Klebelsberg a kultúrát és az oktatást tartotta a trianoni trauma utáni nemzeti felemelkedés kulcsának: csaknem 300 művelődési ház épült minisztersége idején. A közművelődési intézményhálózat ma a legnagyobb kulturális hálózat az országban. A Nemzeti Művelődési Intézet (még lesz szó róla) adatai szerint 887 önálló művelődési intézmény és 2740 úgynevezett közösségi színtér működik az országban, emellett 2799 egyéb szervezet lát el közművelődési feladatokat. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint Magyarországon 2025-ben a színházlátogatások száma 7,2 millió volt, míg a közművelődési intézményeket és közösségi színtereket összesen csaknem 54 millióan látogatták. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a kulturális javakhoz való szabad hozzáférés minden magyar ember elidegeníthetetlen joga, ahogyan ezt a 2011-es önkormányzati törvény meg is fogalmazza: „a társadalmi felemelkedés, az integráció és a személyes fejlődés eszköze”, akkor könnyen belátható, hogy mekkora szerepe és felelőssége van a közművelődési szakmának abban, hogy az ország bármely pontján viszonylag szabadon hozzáférhető legyen az, amit összefoglaló néven kultúrának nevezünk. Az ország jelen állapotában ez nem szimplán előadások, produkciók létrehozását vagy utaztatását jelenti, sokkal inkább a marginalizálódás veszélyének csökkentését, a leszakadó vagy veszélyeztetett csoportok társadalmi integrációját. Könnyű belátni, hogy az ország jelenlegi állapotában, egy lerombolt közoktatás mellett, az elmérgesedett és elszegényedett magyar valóságban erre az országosan kiépített hálózatra nagyobb szükség van, mint valaha. A magyar közművelődési intézményhálózat a rendszerváltást követő évtizedekben jelentős átalakuláson ment keresztül. A legnagyobb eredmény talán az 90-es években az intézményrendszer decentralizációja volt, a civil társadalom kialakulása és térnyerése, a funkcióbővülés. A művelődési házakban teret kapott egy sor olyan tevékenység, amelynek nemcsak a kultúra terjesztés volt a célja; az élethosszig tartó tanulás és közösségfejlesztés támogatása, valamint a helyi identitás megerősítése került fókuszba. Megjelentek az informális és nem formális tanulás különböző formái, az informatikai írástudás terjesztése, akár a munkaerő-piaci igényekre épülő képzések. A fenntartóváltásnak nagyobb szabadság lett az eredménye, a népművelők maguk határozták meg a helyi közösség igénye alapján a kínálatot. A közművelődési intézmények többsége állami és szakszervezeti fenntartásból önkormányzati tulajdonba került. Ez biztosította a helyi közösségek számára a közvetlenebb döntéshozatal lehetőségét, de ez kistelepüléseken forráshiányhoz is vezetett. A 90-es években a hivatalos állami kultúraközvetítés mellett megjelent a közösségfejlesztés szemlélete, amely a helyi lakosok cselekvőképességére, autonómiájára és önszerveződésére épített. A civil társadalom megjelenése már ezekben az években egy sor feladatot átvállalt az önkormányzatoktól. A művelődési házak befogadóvá váltak, tereket biztosítva különféle egyesületeknek, kluboknak és alapítványoknak, amelyek aktív részesei lettek a helyi kulturális életnek, a közösségek önszerveződő képességét támogatták. Ezek mellett az intézmények kulcsszerepet játszottak a helyi hagyományok, a népművészet és a nemzeti identitás megőrzésében is. A közművelődési intézményekben aktív élet zajlott az ország szinte teljes területén, a látogatók fejlődési lehetőséget, kapcsolatteremtési és a szabadidő hasznos eltöltésének esélyét kapták meg. A rendszerváltás kezdeti eufóriája utáni kiábrándulás idején is sok helyen működött a közösségi összetartozás, amely végeredményben hozzájárult a mentális jóllét megőrzéséhez. 1992-ben megalakult a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) az Országos Közművelődési Központ jogutódjaként, amely egységes szakmai, módszertani támogatást és kutatási hátteret nyújtott a közművelődési intézményeknek. A 2010-es évek vége után a közművelődés politikai és nem mellesleg pénzügyi játszótér lett. A közművelődési szféra átalakítása mögött erős centralizációs törekvések álltak. Az NMI 2017 előtt költségvetési szervként működött (az akkori kulturális államtitkár állította, hogy államháztartáson belüli szervezet államháztartáson kívüli szervezetbe való beolvasztására, illetve annak fenntartásába való átadására nincs lehetőség). Végül az intézet nonprofit kft. lett, majd 2018-ban letették a Lakiteleki Népfőiskola területén, a mai Hungarikum Ligetben az intézmény új épületének alapkövét. Az NMI új székházának, a presztízsberuházásának felépítése végül több mint 3 milliárd forintba került. A népfőiskola Lezsák Sándor alapítványa. Az egykor MDF-alapító, majd a Fideszbe átejtőernyőző politikus alapítványa nem ismeretlen a számolatlan közpénzköltéssel foglalkozók előtt. Lezsákékhoz ömlött a közművelődésre szánt pénz az elmúlt években. Emlékezetes volt, amikor oldalanként 2000 forintot fizetett ki azért, hogy MTI-híreket másoljanak le neki; máskor csaknem félmilliárd forintért írt musicalt Szikora Róberttel. És a leköszönő kormány a Népfőiskola Alapítványt, amelyet Lezsák Sándor vezet, még 4 841 300 000 forint állami támogatással ajándékozta meg a 2026-os évre vonatkozó működési és szakmai programjai megvalósítására. Ez volt az az időszak, amikor a közművelődés a politikai befolyásszerzés és a források kiszervezésének terepe lett. Ami automatikusan együtt járt a helyi autonómia csökkenésével és a kulturális tér feletti szorosabb kormányzati ellenőrzéssel. A Nemzeti Művelődési Intézet központi, piramisszerűen felépített megyei igazgatóságok rendszere 2020-ra teljesen magához vonta a módszertani irányítást, a képzéseket. A korábban önállóan működő, helyi sajátosságokra építő települési művelődési házak és közösségi terek függetlensége radikálisan csökkent. A források mára az önkormányzatokat sújtó elvonások miatt elapadtak, a támogatások elosztását egy szűk központi vezetés határozta meg, a vidéki, önkormányzati fenntartású intézmények többsége állandó forráshiánnyal küzd. A pénzek elosztása nem szakmai, hanem lojalitási alapon működik, miközben a kulturális szféra teljesítményének mérése szakmailag ellenőrizhetetlenné vált. A jelenlegi helyzetben a helyi közösségek valódi, alulról jövő kezdeményezéseinek gyakorlatilag semmiféle lehetősége nem maradt. A centralizációs folyamat részeként 2020-ban a kormányzat megszüntette a kulturális szférában dolgozók közalkalmazotti jogállását. Ez a döntés egzisztenciális bizonytalanságot és felháborodást szült. A közművelődési dolgozók elveszítették a korábbi bérgaranciákat és védelmet, ami felerősítette a pályaelhagyást. A politika persze ezt a folyamatot is kihasználta: 2022-ben 20, majd 2026 év elején 15 százalékos béremelést adott a kulturális szakma dolgozóinak – mindkét esetben az országgyűlési választások előtt. A Nemzeti Művelődési Intézet vezetése eközben sikerként könyvelte el a közművelődési szakemberek tömeges képzését és a kistelepülési hálózatfejlesztést. A valóságban azonban a „gyorstalpalókon” kiképzett munkatársak többségének nem volt kultúraszervezői alapképzettsége (vagy tapasztalata), és nem is rendelkezett mélyebb kötődéssel a terület iránt. A rendszer nem önállóan gondolkodó értelmiségieket, hanem a központi direktívákat végrehajtó „kulturális katonákat” és lojális végrehajtókat nevelt. Megtörtént a közművelődés teljes ideológiai elfoglalása, miközben a szakma teljes kisemmizése ment végbe. 2026-ra minden nyugat-európai trenddel ellentétessé vált a hazai közművelődési modell. A közösségfejlesztőknek érteniük kell(ene), hogyan dolgozzanak az egyénekkel, és hogyan befolyásolják a közösségek helyzetét. A helyi közösségek szervezőinek feladata, hogy a kultúra segítségével összekapcsolják az embereket a különbségeken keresztül, Ezeket a célokat egy központi ukázban megfogalmazni nem lehet, politikai ideológiák mentén pedig a társadalom összes tagja nem bevonható. A skandináv országokban (például Svédországban, Dániában) a felnőttkori közösségi tanulás legfőbb letéteményesei a népfőiskolák, amelyek a szó legszorosabb értelmében népfőiskolák, a közösségek közös tanulásának helyszínei. Céljuk a személyiségfejlesztés, a társadalmi kohézió erősítése és a demokratikus állampolgárságra nevelés. Bárki számára nyitottak, kollégiumi rendszerrel és intenzív, heteken vagy hónapokon át tartó kurzusokkal. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is elterjedt közösségi modell lényege, hogy az oktatási intézmények, az iskolák délután és hétvégén nyitott kulturális és közösségi központokká válnak. A helyi központok funkciói közé tartozik a készségfejlesztés, mint a digitális kompetenciák fejlesztése vagy nyelvoktatás, akár az egészségmegőrzés, a mentális egészséget támogató kulturális projektek megvalósítása. A német önképző-modell lényege az önművelés, a fejlődés kibontakoztatása és a valós élethosszon át tartó képzések lehetősége. Az egyének nemcsak a saját boldogulásuk, hanem akár a munkaerőpiacon való jobb elhelyezkedés miatt is képzik magukat, de gyakran csak idős korban akarnak hasznos időtöltésként fejlődni. A francia modell leginkább hasonlatos a hazai elvi elgondoláshoz, a kultúrához és a művelődéshez való hozzáférés állampolgári jog, amelynek biztosítása az állam kötelessége. a nemzeti kulturális örökség terjesztése, a magas kultúra elvitele a vidékre, valamint a köztársasági identitás erősítése. Franciaországban is az állam szabja meg a fő irányvonalat, és a finanszírozást is mellé teszi. Hasonlóan Magyarországhoz művelődési házak vannak, amelyeket az állam tart fenn. A hazai közművelődés elmúlt csaknem húsz éve minden eredeti és jó elgondolás mellett, mint annyi más terület, a politikai és anyagi haszonszerzés áldozata lett; az ország és a benne élők felemelkedése okán itt lenne az ideje megvalósítani a valós célját. Ehhez szükség lenne a közművelődés autonómiájának visszaállítására, nem a szakma képviselőinek érdekei miatt csupán, hanem a helyi közösségek, az ellátottak javára történő szabad kultúraszervezés okán. Nem megkerülhető feladat a jelenlegi hatalmas infrastrukturális hálózat és személyi állomány teljes felmérése a meglévő erőforrások megfelelő kihasználása érdekében. A finanszírozás és támogatási rendszer újragondolása, hogy kiegyenlítse, enyhítse az ország különböző területein meglévő hatalmas különbségeket. Hogy ne csak egy fővárosi kerület, hanem egy eladósodott kistelepülésen élő is hozzájusson a minőségi közművelődési lehetőségekhez. A közművelődés területén dolgozók számára pedig halaszthatatlan a megfelelő és ideológiáktól mentes képzések bevezetése és a valós életpályamodell lehetősége. Hogy a területen dolgozók számára vonzó legyen a közművelődés mint szakma, és legyen hosszú távon megtartó ereje is. Ez nem öncél, hanem – ahogy a bevezetőben is írtam - az ország szellemi, mentális újjáépítésének lehetősége. A szerző kulturális szakember, a KULT7 igazgatója