● news.bsdnet.hu

„A tehetség egy mítosz.Aki ebben gondolkozik, belecsúszik abba, hogy van eleve tehetséges és van eleve nem tehetséges gyerek.” „…a tehetséggondozás egy jó szándékú, de nem szerencsés koncepció,amely helyett inkább a személyre szabott pedagógiát kellene gyakorolni, hiszen minden gyerek jó valamiben.” Hm… hm… és megint hm… Valamiféle képem kizárólag a matematikai jellegű tehetségről van: már egészen fiatal koromtól kivételesen tehetséges kortársak vettek körül, és magam is különleges tehetséggondozásban vehettem részt. A felső egy-két százalékhoz tartozó tizenhárom éves gyerek matematikai képességei jobbak, mint a mediánhoz tartozó tizenhárom éves gyerek szüleinek matematikai képességei. Az Olvasó esetleg azt mondja most, hogy kit érdekel a felső egy-két százalék. Azt gondolom, hogy az AI-korszakban a felső egy-két százalék, a különlegesen tehetséges magyar gyerekek jelenthetik az ország számára a legnagyobb fejlődési potenciált. Ezzel nagyon sok mindent NEM állítok. Leginkább azt nem állítom, hogy a többiekre nem kellene odafigyelni, hogy a társadalmi státuszuk szerint az alsó harmadhoz tartozó gyerekek felemelése nem járulhat hozzá szignifikánsan az ország fejlődéséhez, ahogy azt sem állítom, hogy van olyan gyermek, akire nem kell odafigyelni. Itt most a két bolddal szedett szövegrészről van szó. Soha az életben nem lett volna belőlem az, aki vagyok, ha nincs Eglesz Vera néni, Pósa Lajos, KÖMAL, Csirmaz Laci olimpiai szakköre; ha enyhe fokú neurodivergenciára utaló módon (khmm) nem oldom meg egy kis füzetkében a Csencov–Jaglom-féle szovjet (ja) versenyfeladatokat… és ha nincs apukám, aki a Trabantban, reggel fél nyolckor, vicces feladatokat mesél nekem arról, hogy ha János most huszonnégy éves, és kétszer annyi idős, mint… Úgy gondolom, hogy a magyar matematikai tehetséggondozás, amely úgy Erdős Pálnál és Neumann Jánosnál kezdődik, vagy korábban, a legcsodálatosabb hagyományaink közé tartozik. És nem, nem lehet személyre szabott pedagógiát alkalmazni, mert ezek a gyerekek már rövidnadrágos (kisszoknyás, kisszoknyás!!) korukban sokkal gyorsabbak és kreatívabbak, mint azok, akik ma egy tanárképzőt el szoktak végezni. Az élet nem olyan szép, rózsaszínű és gömbölyű, mint amilyennek szeretnénk látni. Melegen támogatom a fent idézett sorok szerzőjének, Lannert Juditnak a miniszteri kinevezését, de azt ne kérje senki, hogy egy szót se szóljak, amikor pedig szeretnék egy szót szólni.