● news.bsdnet.hu

Az április 12-i nagy fordulat – rendszer-, kormány- vagy talán csak oldalváltás? – után se szeri, se száma a felszabadult bírálatoknak, leleplezéseknek, oldalt váltó megszólalásoknak, helyezkedéseknek és a „nem megmondtam?” típusú önigazolásoknak. Egy írónak, sőt még a vele rokon mesterséget űző újságírónak sem tanácsos azonban egyik oldal mellé sem állnia – sem a választások előtt, sem azok után. Feladata inkább az lehet, hogy egy-egy általa fontosnak és megfontolandónak tartott ügyet képviseljen, és ennek érdekében bírálja azokat a gyakorlatokat, döntéseket vagy hatalmi viszonyokat, amelyek szerinte akadályozzák a közjó érvényesülését. Mindezt nem valamely politikai tábor szolgálatában, hanem szilárdnak és hasznosnak vélt igazságok mentén, az előremozdítás szándékával. Mesterségének ethosza a függetlenség, figyelmének középpontjában pedig a világosan körülhatárolható ügyek állnak. Akkor is, ha politikai érdekekkel és hatalmi viszonyokkal sűrűn átszőtt csalitosban kénytelen küzdeni eszményei megvalósításáért. Feladata nem más, mint felhívni a figyelmet azokra a közállapotokra, amelyeket maga is megtapasztal, és amelyek javításra szorulnak. Nem a már megbukott vagy letűnt garnitúra ostorozása a dolga, hiszen arról maga a fordulat mondott ítéletet. Három, jómagamat közvetlenül, tehát egzisztenciálisan érintő ügyet szeretnék felvetni az új idők kezdetén, az új hatalom számára. Remélem, inkább a vezetés szó/fogalom a megfelelőbb. Három ügyet, amelynek megágyaztam az Indexen, ezen a fórumon itt és most is. Miért itt? Noha ezt a lapot a régi (ó-)ellenzék – amely éppúgy megbukott, mint az Orbán-éra, sőt szétporlóbb letűnéssel – fizette, hatalompártinak bélyegezte, ítélte el, és amelyet Magyar Péter is ellenségesnek tekint. Lehet, mindezt nem minden alap nélkül. Azonban. Az írónak – zsigeri késztetésből – valahol írnia, publikálnia muszáj. És az a fontos, hogy írás közben önmaga maradjon. Az sem árt, ha egy médiumban akadnak olyan szerzők, akik szembemennek a lap uralkodó irányvonalával. Máig mindennap olvasott lapomban, az ultraliberális Haaretzben jó néhány éven át rendszeresen közöltek markánsan jobboldali cikkeket is. Írt oda többek között Mose Arens volt hadügyminiszter, Benjamin Netanjahu politikai mentora és felfedezője, valamint a centrista, Magyarországon is jól ismert Slomo Avineri. Személyes jó ismerősömnél – rá mindjárt kitérek –, Csák Jánosnál, amikor a Heti Válasz tulajdonosa volt, megkíséreltem ezt a példát követni. Úgy gondoltam, jót tenne a lapnak, ha a saját irányvonalától eltérő nézetek is rendszeresen megjelenhetnének benne. Ez azonban nem nyerte el a szerkesztő tetszését, és sajnos ma sincs igazán példa hasonló gyakorlatra a magyar sajtóban. Igaz, azóta a Haaretzben is megszűnt ez az általam mindig üdítőnek tartott gyakorlat. Az Indexhez pedig úgy kerültem (Jeszenszky Géza közbenjárásával, ő egyébként szintén egy liberális visszautasítás nyomán lett a barátom még külügyminiszter korában, amikor a Beszélő és a Népszabadság nem közölte a szarajevói háborúról írt tudósításaimat, noha valahol csak jeleznem kellett az ottani magyarok segélykérését), hogy 2018-ban a szocialista-liberális sajtó kivetett magából, mert felléptem a szerencsi időközi választáson az összellenzék által támogatott antiszemita képviselőjelölttel szemben. Bizonyára sokan elfelejtették már ezt az epizódot, pedig ma is tanulságos. Különösen azért, mert annak a tétnek – akkor és ott szintén a kétharmadnak – egészen más megvilágítást ad a közben eltelt évtized, valamint az április 12-én bukfencet hányt idő. Ha rákattintanak, a cikkem végén felsoroltam a hat médiumot és indokaikat, hogy miért nem közölték, majd a másodikban e felsorolás utóéletét. És akkor rátérek – lehet, hogy ezúttal sem egészen egyoldalú – párbeszédsóhajaimra, amelyek szinte magukba sűrítik a kérdést: ki vagyok én? Folyóirat- és könyvkiadó, budapesti polgár és magyar zsidó. (Az azonosságok fontossági sorrendje persze fordított, én most csupán a cikk közérdeklődési sorrendjét követem.) Az egyébként egyre szűkülő sajtóban – lesznek vajon az új rendszernek új újságjai? – vezető témává váltak a Nemzeti Kulturális Alap milliárdos visszaélései. És éppen ez a tragédia lényege: maga a kultúra többnyire csak a történet margóján jelenik meg. Ezen belül is a folyóirat- és könyvkiadás. Az Indexen mostanság is zajlik egy folyóiratvita, ám meglehetősen lehangoló módon szinte kizárólag arra kihegyezve, hogy ki mikor és mennyi pénzt kapott. A két kulturális miniszterrel ezelőtti tárcavezető, Csák János valamilyen költséghatékonysági számítás alapján azt sugallta, vagy talán kívánta, hogy a kultúrát tartsák el a fogyasztói és a szponzorai. Lehetett volna ebben némi racionalitás, ha figyelembe veszi a közelmúlt magyar történelmét. Ugyanis – és ez nem kizárólag magyar sajátosság – a modern kultúrát hagyományosan két társadalmi osztály támogatta: a polgárság és az arisztokrácia. Előbbit hosszú időre kiiktatta a holokauszt, majd részben a németek kitelepítése, utóbbit pedig a Rákosi–Kádár-korszak osztálypolitikája. Egy nemzet kultúrája ugyanakkor talán még az energiahordozóknál is fontosabb fennmaradási és megújulási erőforrás. Ha nem beszélek túlzottan haza: a Biblia óta, és részben annak példájára, az írott kultúra a legtöbb művészeti ág forrása, kommunikációs csatornája, kerete, történeti emlékezete és összegzője. Ez van most a padlón. (Az okairól és előzményeiről majd máskor.) Csáknak abban is igaza van, hogy mindezt szakmainak álcázott kuratóriumokra bízni – jaj, hol van már a népi–urbánus vita egykori színvonala, noha az sem volt mindig egészséges – szintén csak a nagy érdekviszonyok kicsinyes lebontását jelenti. Arról nem is beszélve, hogy ebből az egészből szinte teljesen hiányzik az olvasóközönség szempontja. Ugyanis az eladott folyóirat- és könyvpéldányok bevétele ma már sok esetben a villanyszámlára sem elegendő. (Külön történet a terjesztők által felfalt kiadók sorsa – vagy inkább sorstalansága.) De ne ragozzuk tovább a kesergést. A megoldás: a könyvtár. Az állam a még megmaradt, több mint háromezer egységből álló könyvtárhálózatán keresztül támogassa a könyv- és folyóiratkiadást. Egykori tapasztalatom – és remélem, ez nem változott meg gyökeresen – az, hogy a magyar társadalom egyik legértékesebb és legszínesebb rétegét a vidéki könyvtárosok alkotják. Értő figyelemmel követik az irodalmi mozgásokat, felmérik a helyi érdeklődést, és arra építve szervezik közösségeiket. Ifjúkoromban néhány, a Valóságban és a Mozgó Világban megjelent szociográfiám révén az általuk szervezett író-olvasó találkozók tartottak el. Sokat vitatkoztam emiatt a mamámmal, mert jobban megéltem belőle, mint amennyire végzettségem szerint jogászként megélhettem volna. Csak a nagybörzsönyi könyvtár és olvasóközönség viszonyait ismerem közelebbről, ott azonban a helyzet nem változott. A fiatal könyvtáros közösséget szervez, és figyelemmel fordul az egyre népesebb nagyvárosi kiköltözők igényei felé. A Magyarországnál jóval gazdagabb országokban – Angliában és a skandináv államokban – szintén a könyvtárak révén támogatják a szépirodalmi és tudományos könyvkiadást. A példányszámok jelentős részét a könyvtárak szívják fel, és csak kisebb hányaduk kerül közvetlenül a könyvesboltokba. A folyóiratokat is meg kell rendelni a könyvtárak olvasótermeibe, majd évről évre beköttetni, hogy a fiatal értelmiségiek és kutatók hozzáférhessenek. Hosszú ideig volt szegedi szerkesztőm, és tőle tudom, hogy az ottani nagy könyvtárban még a Nyugat teljes évfolyama sem található meg. Ezen az internet sem segít. Egy tudományos igényű munkában ugyanis az oldalszámokat pontosan meg kell jelölni, ehhez pedig a teljes, hiteles forrásanyag hozzáférhetősége elengedhetetlen. Milyen hasznos lenne, ha az új kulturális kormányzat a könyvtárakra fókuszálva oldaná meg a könyv- és folyóirat-kiadás anomáliáit. (A könyvnek már csak azért is a könyvtárban a helye, mert ezeket otthon jó, ha egyszer-kétszer olvassák el, és aztán... micsoda jó könyveket lehet 300 forintért böngészni – ez pedig oly sok szempontból leértékelés –, a könyv targoncákon, de a lomtalanítások még szomorúbb képet mutatnak.) Mindehhez két bevehetetlennek tűnt könyvtárat említek meg, hátha az új idők új szelei meghódíthatják. Az iskolai könyvtárakat is meg kell erősíteni. A tanáriban az oktatók lyukasóráikban olvasgathassák a szaktárgyuk legfrissebb kutatásait összegző kiadványokat, s akár részleteket is felolvashassanak belőlük diákjaiknak. Emellett egy külön helyiségben a nebulók kikölcsönözhessék a kötelező vagy ajánlott irodalmat. (A mamám a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban tanított – ahol láttam, hogy ez működött –, sorolhatnám neves értelmiségiekké vált tanítványait.) Lehetne a kórházaknak is könyvtára. Ott van leginkább ideje az embereknek nívós szépirodalmat olvasni, annál is inkább, mert maguk is gyógyító erővel hatnak. (A bejáratuk melletti standok csak ponyvát vagy krimit árulnak, feltételezve, hogy csak a beteg figyelmét kell elterelni, pedig ez tévedés.) * A fejben megírt cikkek is majdnem annyira kész írások, mintha számítógépre vetették volna őket, majd elküldték volna egy szerkesztőségnek közlésre. Amikor megjelentek a sajtóban az első cikkek Vitézy Dávid főpolgármester-jelöltségéről, én is elgondolkodtam azon, hogy megszólalok. Az írásom két részből állt volna. Az egyik arról szólt volna, hogy végre egy olyan személyiség lép az átpolitizált küzdőtérre, aki nem valamely párttal azonosítja magát, hanem „csupán” a saját szakértelmével, és ezt kínálja fel a választóknak. (Az én életemet például végtelenül megkönnyítették a fonódó villamosok.) A szakértelem választása pedig túlmutat a puszta közhasznúságon. Egy olyan szellemiség és magatartás elsajátítására ösztönöz, amely az adott közösség javát szolgálja, túl a mindennapi praktikumokon. A cikk második részében ezért veszem elő most, annál is inkább, mert több lehetősége van megvalósítani (ez szentesíti a néhány szavazattal való lemaradását), hogy legyen szíves a vasúti, az autóbusz és a villamos közlekedésén túl a vízi járás-menéssel foglalkozni. Adja vissza a Dunát a budapestieknek, sőt: az ország nagy részének! Elsősorban állítsa vissza a Covid után megszűnt BKV-hajóközlekedést – ott hevernek a kikötői üresen – még az utolsó időben a Kopaszi-gátig is meghosszabbítva egy új állomással. Fölszálltam a Gellért téren egy ilyen hajóra, és elringatóztam az MTA Könyvtárba. Micsoda élvezet látványban, friss levegőben, életérzésben. Lehet, az oligarcháknak vagy a városnak több pénzt hoz a külföldi turizmus (a turisták is felfedezték ezt az olcsóbb kellemességet), azonban a város és ország vezetésének a magyar közönséget és közösséget illik szolgálnia. Ha főpolgármester lett volna, még azt is kértem volna tőle, hogy tüntesse el vagy legalább helyeztesse arrébb a várost uraló szállodahajókat és az őket körülzsongó turistabuszok rajait. Ennek mára az lett az eredménye, hogy a Duna egész budapesti szakaszán nincs egy vendéglő, ahol egy halászlét lehetne elfogyasztani. Mivel most már országos hatáskörű miniszter is: állítsa vissza a dunai hajóforgalmat. Az iskolában azt tanultuk, hogy a vízi közlekedés a legolcsóbb. Emlékszem a papám riportjaira a mohácsi, bajai kofákról, akik a hajnali járatokkal hozták fel a terményeiket a budapesti piacra, Móricz Zsigmond Leányfaluról hajóval járt oda-vissza a budapesti szerkesztőségeibe. (Nekem is meglennének a célpontjaim.) Summa summarum: adja vissza nekünk a Dunát. Ez a külföldieknek is tetszeni fog, mert nemcsak a természeti szépségeinkhez, de még hozzánk is közelebb kerülhetnek általa. * A harmadik kívánságomat bőven kitárgyaltam az Index hasábjain. (Ide is idézem őket ráklikkelésre itt és itt ). A legutóbbit a választási hajrában írtam, sürgetve a szerkesztőt, hogy gyorsan közölje, hogy a kampány része lehessen. (Sajna nem lett.) Ha valaki, akkor én befizettem a jegyet, hogy tiltakozzam a Magyar Holokauszt Múzeumnak kijelölt hiteles és arra ki is jelölt hely elemtékásítása ellen. (Egész gyermek- és fiatal koromat a lelátóin töltöttem a kék-fehéreknek szurkolva.) Azonban a magyar holokauszt emlékezete, traumái feloldása, a Lieux de Memoire (Pierre Nora megfogalmazása) lefokozása ellen tiltakozom. Ugyanis ez a megvalósítandó intézmény a „kollektív emlékezetbe” szervítés kulcsa és egyetlen gyógyító, békét hozó eszköze. Az írásaimnak az a központi gondolata, hogy ezt a nemcsak a magyar, de nemzetközi szempontból is fontos emlékhelyet (ha a Dunánál jártunk, tessék megnézni a Cipők szoborcsoport hiteles helye iránti érdeklődést) nem a zsidóknak (a holokausztban: áldozatoknak) kell létrehoznia vagy akár csak véleményeznie, hanem az elkövetők népének, és ha ez megérett, magába nézésének, megbánásának és az ezen alapuló felelős szakértelmének, illetve átvilágításának. Ha ez megvalósulhat, ez is része lehet az új „rendszernek” (és nem kormánynak) – annál is inkább, mert ilyen múzeumok és helyek minden európai városban léteznek. Például a teljesen zsidótlanított (Gomulka idején) Varsóban is, ahova az új vezetés első útja vezetett. A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. (Borítókép:  Magyar Péter miniszterelnök, Orbán Anita külügyminiszter és Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter a Krakkóból Varsóba induló, Irány Európa! elnevezésű vonaton 2026. május 19-én. Fotó: Hegedüs Róbert / MTI) Kövesse az Indexet Facebookon is!