● news.bsdnet.hu

Az utóbb trójai háborúként elhíresült összecsapás-sorozat az akháj görögök és a Kis-Ázsiában (a mai Törökország területén) lévő Trója között zajlott az Égei-tenger medencéjében. Az elhúzódó bronzkori konfliktus köré idővel mondakör nőtt, melynek jó részét a Homérosznak tulajdonított, a Kr. e. VIII. században keletkezett Iliász hagyományozta az utókora. Az eposz azóta az európai civilizáció egyik alapművévé lett, és több művészeti alkotást is ihletett. A francia Jean Giraudoux eredetileg 1935-ben bemutatott, Trójában nem lesz háború című darabja is ilyen. Cselekménye az Iliász alaphelyzetét idézi: a trójai király legidősebb fia, Hektor azzal a reménnyel tér vissza szülővárosába az éppen lezárult aktuális háborúból, hogy a jövőben nem kerül sor újabb fegyveres konfliktusra. Csakhogy odahaza nem várt helyzettel szembesül: öccse, Párizs összeszűrte a levet a spártai király feleségével, a szép Helénával, és magával hozta a gyönyörű fiatalasszonyt Trójába. Hektor átlátja: ez háborús ok lehet, ezért megpróbálja rávenni az öccsét – és persze az udvart –, hogy küldjék vissza Helénát a férjéhez, Menelaoszhoz, mielőtt elmérgesedne a helyzet. A férfiak azonban hallani sem akarnak róla, hogy megváljanak a sugárzó szépségű teremtéstől. Hektor tervét így leginkább az asszonyok támogatják – igaz, nem politikai megfontolásból, sokkal inkább azért, mert féltékenyek Helénára. És kisvártatva fel is tűnik az egyesített görög hajóhad, hogy elégtételt vegyen a Menelaosz királyt és Spártát ért sértésért. Hacsak Hektor és a görögök főtárgyalójaként fellépő Ulisszesz (vagyis Odüsszeusz) egyezségre nem jut, hogy az utolsó pillanatban elkerüljék a vérontást… Giraudoux darabja tehát azt vizsgálja: van-e rá esély, hogy másként alakuljon az Iliászból ismert eseménysor, mint ahogy Homérosz megénekelte? Megváltoztatható-e az ismert történet végkifejlete, elkerülhető-e a háború? És a szerző – nyilván az első világégésben, majd a francia belpolitikában szerzett, személyes tapasztalatai alapján – meglehetősen józan, egyszerű választ ad: aligha. De távolról sem a sors rendelése vagy az istenek szeszélye folytán van így, épp ellenkezőleg: a háború e drámában egyértelműen az emberi tökéletlenség következménye. Hiszen a mű egyetlen szereplője sem elég bölcs vagy nagy formátumú figura ahhoz, hogy meg tudja akadályozni mindazt, ami óhatatlanul, már-már szükségszerűen bekövetkezik. És hogy milyen benyomásokat kelt a mű legújabb, Örkény István Színházban látható színpadi verziója, a teátrum utolsó idei bemutatója? Az Antal Csaba tervezte díszlet egy nagyvállalat tanácstermére emlékeztet, közepén konferenciaasztal, felette egy ferdén fellógatott, jókora vasmacska, a nézőnek balra egy svédasztalos fogadásoknál használt tálalószett. A Benedek Mari által tervezett jelmezek hol maiak, hol részleteikben az antik időket idézik. Mintha egy olyan korba kalauzolnának, amely nincs túl távol napjainktól, ugyanakkor elevenen él benne az ókori görög öltözködési gyakorlat emléke. A Kolozsvári Grandpierre Emil fordításán alapuló, a rendező és Ari-Nagy Barbara dramaturg által átdolgozott szövegkönyv nem csak Giraudoux sorait tartalmazza: egyebek mellett Homérosz, a Grimm testvérek, Petőfi Sándor és Mozart műveiből származó részleteket is felvonultat. A szereplők olykor aktuálpolitikai kiszólásokra ragadtatják magukat (akinek sikerül megakadályoznia a háborút, akár Nobel- békedíjat is kaphat érte), olykor elsütnek egy szóviccet (párizsis zsömlét említve Párizs jelenlétében), vagy dalra fakadnak, mint egy kortárs operában. A Patkós Márton által megformált Hektor nem Trója hercege, nem kitartóan és leleményesen védekező hadvezér, inkább egy poszttraumás stresszel küzdő háborús veterán. De mert valamennyi szereplő közül egyedül ő hajlandó legalább belegondolni, mit eredményezhet az öccse könnyelműsége, és próbál tenni a veszély elhárításáért, ő a darab egyetlen igazán rokonszenves karaktere. A Novkov Máté alakította Párizs irritáló, élvhajhász aranyifjú. Megjelenésében egy hetvenes évekbeli szoftpornó főszereplőjére emlékeztet, viselkedése ugyanakkor enyhén infantilis. Ez utóbbi akkor mutatkozik meg legegyértelműbben, amikor a kiskamasz Troilusznak előad egy csalimesét a sörbe fulladt tetvecskéről. A Tenki Réka által megformált Heléna a vágy nyilvánvaló tárgya: gesztusait, viselkedését elnézve nem nehéz megérteni, hogy a fél trójai udvart a bűvkörébe vonta. Persze, nem feltétlenül a szépsége veszélyes, sokkal inkább azok a cselekedetek, amelyekre a környezetében tartózkodó hímnemű egyedek ragadtatják magukat, miután érzékelték a vonzerejét – amelynek hosszú távon egyébként még Hektor sem lenne képes ellenállni, ez egyértelműen kiderül. Priamosz király Téri Sándor alakításában uralkodásának fénykorán jócskán túllévő, gyengekezű öregember – ha nem éppen ő ülne Trója trónján, nem volna jelentősége, mit gondol vagy nem gondol, így viszont alapvetően más a helyzet. A feleségét, Hekubát megformáló Für Anikó különösen emlékezetessé teszi a neki juttatott, felkavaró monológot, amely a második világháború emberveszteségéről szól, és napra, órára, percre lebontva közli az áldozatok számát – mindkét oldalon. Az előadásban elénk lépő, Friedenthal Zoltán által életre keltett Ulisszesz nem az Odüsszeia leleményes, sokat tűrt főszereplője, inkább egy rutinos céges jogász, akit a munkáltatója iránti lojalitás vezet. Borsi-Balogh Máté leginkább a hangulatkeltésben eredményes: Démokoszt, az udvari költőt saját pozíciója pillanatnyi javítására összpontosító, opportunistaként ábrázolja, akiben így nem nehéz felismerni a hangoskodva helyezkedő értelmiségi alakját. Az előadás egyik leghatásosabb megoldása alighanem az, amelyik Kasszandrához kapcsolódik: a jósnőt – szoknyaszerepként – Gálffi László formálja meg, kellő öniróniával. Az általa életre keltett alak így kissé cinikus és szembeötlően magányos. A Trójában nem lesz háború Örkény István színházbeli változata tehát a historizáló-heroizáló megközelítést elutasító felfogásban színre vitt dráma, amely sikeresen elkerüli az aktuálpolitizálás kínálkozó csapdáját. Kulcsmondata alighanem az, amely Hektor és Ulisszesz vitája során hangzik el a második felvonásban: „Ha össze is törik a tükör, azért a valóságot látjuk benne.” Kovalik Balázs jól érzékelhetően azon van, hogy minél jobban összetörje azt a tükröt – ám annak eldöntését, mi rajzolódik ki mindabból, ami a cserepeiben megjelenik, már a befogadóra bízza. Így bizonyára lesznek nézők, akik egy antik monda továbbgondolásra ösztönző, modern átirataként fogják értékelni ezt a változatot. Ahogy olyanok is, akik műfajilag túlságosan eklektikus, akadozó tempójú, széteső előadásnak – amely mindazonáltal jól kapcsolódik a rendező ironikus hangvételű, pátosztalanító-demitizáló operai munkáinak sorához.