● news.bsdnet.hu

– Május 12-e az ápolók világnapja. Florence Nightingale születésnapja. Azé a nőé, aki a modern ápolás alapjait rakta le, és aki először mondta ki igazán hangosan, hogy az ápolás nem segédmunka, hanem tudás, felelősség és emberi jelenlét. Minden évben ilyenkor virágokat osztanak, ünnepségeket tartanak, elhangzanak a jól ismert mondatok a hivatás szépségéről és fontosságáról. És ezek a mondatok nem hazugságok. Tényleg szép hivatás. Tényleg fontos. Csak közben az is igaz, hogy az év másik háromszázhatvannégy napján valahogy sokkal kevesebb szó esik arról, milyen árat fizetnek érte azok, akik benne dolgoznak. Talán ma, az ápolók napján nem is az a legfontosabb kérdés, miért nehéz ez a pálya, hanem hogy miért maradunk mégis? Ezt a kérdést sokszor feltettem a kollégáimnak. Ügyeletben, hajnali kávék mellett, műtőben, vagy kifelé menet a folyosón. És tudjátok, mi volt az igazán megdöbbentő? A válaszokban szinte leghátul kullogott a „hivatástudat”. Az első helyen többnyire az állt: „valamiből élni kell.” És ez egy borzasztóan szomorú mondat. Nem azért, mert nem igaz. Hanem mert egy ideális világban ennek pont fordítva kellene lennie. Vagy legalábbis nem ennyire messze egymástól. Mert amikor valaki egészségügyi dolgozónak megy, nem azért indul el ezen az úton, hogy túléljen. Nem azért, hogy egyik hónapról a másikra számolgassa, miből fizeti ki a számláit. Nem azért, hogy harmincévesen fizikailag és mentálisan kimerült legyen. Hanem azért, mert segíteni akar. Csak közben valahol útközben nagyon sokan elfáradnak.A migrén népbetegség, rengeteg érintett mégsem kap segítségetWMN Egszsg– 2026. május 10. –KAd WMN Egszsg– 2026. május 10. –KAd Az elmúlt hetek hírei megint pontosan megmutatták, milyen állapotban van ma az egészségügy lelke. A Független Egészségügyi Szakszervezet friss felmérései ismét arra világítottak rá, hogy az egészségügyi dolgozók jelentős része túlterhelt, mentálisan kimerült, és egyre többen gondolkodnak a pályaelhagyáson. És őszintén? Ehhez nem kellett volna felmérés. Mi ezt nap mint nap látjuk egymáson. Látjuk a tekintetekben. A mozdulatokban. Abban, amikor egy kolléga egyre csendesebb lesz. Abban, amikor már nem ül le közénk kávézni. Abban, amikor egyre több a cinizmus, mert néha az az utolsó védekezési forma. Április 12-e óta minden változik körülöttünk. Vezetők, nyilatkozatok, struktúrák. Lemondott az OKFŐ főigazgatója. Hegedűs Zsolt új egészségügyi kultúráról beszél, ahol a dolgozók mernek szólni, ahol nem hallgatják el a problémákat, és ahol a betegbiztonság fontosabb a politikai játszmáknál. Őszintén szeretném hinni, hogy ez valóban eljöhet. Hogy egyszer tényleg nem az fog számítani, ki kire szavazott, miben hisz, melyik oldalon áll. Mert a betegellátásnak nincs politikai oldala. Egy vérzés nem bal- vagy jobboldali. Egy újraélesztés nem ideológia. A beteg egyszerűen csak ember. És talán mi is újra azok lehetnénk egymás számára. Mert erről nagyon keveset beszélünk. Az egészségügyet nemcsak a pénzhiány feszíti szét. Hanem az egymás közötti közöny is. A bérfeszültség. Az állandó túlterhelés. Az, hogy sok helyen már nem csapatként működünk, hanem túlélő üzemmódban. Pedig régen, vagy talán csak én emlékszem így, volt valamiféle csendes bajtársiasság ebben a szakmában. Volt idő egymásra. Volt idő egy mondatra. Egy kávéra. Egy „hogy vagy?” kérdésre. Most sokszor inkább fáradt, közömbös emberek dolgoznak egymás mellett. És ez nem azért van, mert rosszak lennénk. Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat! Szükségünk van a támogatásodra. Lelkes Viktória Kiemelt kép: Getty Images/South_agency