● news.bsdnet.hu

Máskor is említettem már, hogy az elmúlt tizenhat év folyamán ahányszor csak megláttam egy magyar vonatkozású hírt a nemzetközi sajtóban (főleg, ha címlapon, vezető anyagként láttam meg) elkezdett ráncolódni a homlokom és közeledett egymáshoz a két szemöldököm – mert ez szinte soha nem jelentett jót. Maximum a sporthírekben lehetett rólunk jót mondani, külpolitikában semmiképp sem. (Képünk illusztráció) Mostanság viszont – a választások óta – Magyarország valósággal reflektorfényben áll, a szalagcímek jelentős része rólunk szól, ami persze nagyon is érthető. De míg mi teljesen tisztában vagyunk azzal, mit jelentett számunkra Orbán Viktor bukása és rezsimjének vége (bár minden nap újabb és újabb meglepetések érnek még bennünket is), lássuk kicsitidegen szemmel,pontosabbanDmitrij Sztratyijevszkij politológus szemével, akinek erről szóló írása a The Insiderben jelent meg, mit érez most ez ügyben Európa? Orbán Viktor korszakának vége eufóriát váltott ki az Európai Unió elitje körében, és közelítette egymáshoz a legkülönbözőbb politikusokat. A The Guardian „örömünnepről” ír, az Európai Unió vezetőit idézve – Pedro Sáncheztől, a spanyol miniszterelnöktől kezdve lengyel kollégájáig, Donald Tuskig. Még az általában érzelemmentes német kancellár, Friedrich Merz is kijelentette, hogy „nagy hálát” és „megkönnyebbülést” érez. A „győzelem” szót elsősorban nem a választások magyar győztese, Magyar Péter kapcsán használják, hanem az európai egység és a cselekvőképesség helyreállítása tekintetében. De a jobboldali populizmus problémája még messze nem oldódott meg, véli Dmitrij Sztratyijevszkij politológus: ez többek között a bonyolult társadalmi-gazdasági helyzet miatti kiadások növekedésével és az egység hiányával függ össze abban a kérdésben, hogy milyennek kell lennie az európai katonai-politikai szövetségnek. Az autokrata bukása az egészség jele Orbánt aligha lehet összehasonlítani azokkal a kollégáival, akik szintén rendkívül fel-felbosszantották Brüsszelt. Például a szlovák miniszterelnökkel, Robert Ficóval, aki „példás” szociáldemokratából populistává vált, vagy Beata Szydlóval és Mateusz Morawieckivel, a „Jog és Igazságosság” pártból származó, jobboldali konzervatív lengyel kormányfőkkel, akik a bevándorlásellenes álláspontot és a nemzeti egocentrizmust hirdették. Orbán az európai egység aláásásának szimbóluma volt, amelyet gyakorlatilag a végletekig fokozott. Ez volt politikai tevékenységének sarokköve. Tudatosan átlépte a hivatalos és nem hivatalos „vörös vonalakat”, amikor közeledett Vlagyimir Putyinhoz, antidemokratikus törvényeket fogadott el, korlátozta a szólás- és a bírói szabadságot, és gyakorlatilag – csupán személyes ambíciói kedvéért – belement abba, hogy Magyarország több milliárd forintos veszteséget szenvedjen el az európai finanszírozás befagyasztása, a beruházások csökkenése és az ország imázsának romlása következtében. Orbán gyakran irracionálisan járt el, de közben sikeres volt a maga módján: rákényszerítette az európai nagyhatalmakat, hogy engedményeket tegyenek, és politikai tőkét szerzett a belföldi támogatói körében. Ezért Orbán távozása jelképes esemény, egy az EU számára igen kellemetlen időszak vége, amikor egyetlen politikus visszaélhetett a vétójoggal, és megakadályozhatta a több mint 450 millió fős népességű unió integrációjának előrehaladását, ráadásul egy válságos időszakban. Szimbolikus a jobboldali euroszkepticizmus veresége is, amelynek Orbán volt a frontembere. A Bloomberg kissé elhamarkodottan összekapcsolta a magyar választások eredményét és Giorgia Meloni kudarcát az olasz igazságszolgáltatási reformról szóló népszavazáson, majd bejelentette ezek alapján az európai baloldal reneszánszát. De a „jobboldali populizmusra mért súlyos csapásról Európában” nyilatkozott Mertz is, akinek jelentős problémái vannak Orbán szellemi rokonaival a saját országában. Manfred Weber, az Európai Néppárt vezetője az Európai Parlamentben, megjegyezte, hogy a szélsőjobboldal elvesztette „példaképét”. Orbán nem volt klasszikus szélsőjobboldali, de szívesen folyamodott jobboldali radikális retorikához és ideológiai elemekhez. 2021-ben pártja, a Fidesz kilépett az EPP-ből, és a jelenlegi Európai Parlamentben a „Patrioták Európáért” frakció társalapítója lett. (Azért annyit megjegyeznék, hogy nem egészen kilépés volt az, hanem sokkal inkább kizárás). A Fidesz és frakciótársai – a francia Nemzeti Tömörülés, az Osztrák Szabadságpárt és a spanyol Vox – között azonban volt egy alapvető különbség: a pártelnökö közül csak Orbán volt az országának vezetője is. Ez pedig őt tette az Európán belüli euroszkeptikus mozgalom sikereinek nem hivatalos szimbólumává. Kétségtelen, hogy Orbán veresége egyben Putyin és Trump kudarca is. Az EU állam- és kormányfőinek első, a magyar választások utáni találkozóján Cipruson Tusk megengedte magának azt a kijelentést, miszerint: „Évek óta először nincs orosz a teremben”, ezzel egyértelműen utalva Orbán és csapata oroszbarát álláspontjára, mely egészen a bizalmas információk Moszkvába történő kiszivárogtatásáig elment. Putyin elvesztette „trójai falóját” az EU-ban, és sem Fico, sem más nem képes Orbánt megfelelően helyettesíteni. Európa számára, amely nyílt konfliktusban áll a washingtoni adminisztrációval, Orbán veresége nem csupán csapás Trumpra. A Fehér Ház a választások előtti időszakban a megengedhető határokon belül maximális támogatást nyújtott a Fidesz vezetőjének: az amerikai elnök dicséretekkel halmozta el Orbánt, J. D. Vance alelnök pedig sürgősen Budapestre repült „barátjához”. Az „illiberális demokrata” – ahogy Orbánra az amerikai szélsőjobboldali körökben hivatkoztak – veresége után a MAGA ideológusai komoly zavarban vannak. Úgy tűnik, a tengerentúli segítség nem hajtott semmiféle hasznot a „derék európai tradicionalistának”, a magyarországi választási eredmény pedig megmutatta az amerikai befolyás határait az európai politikai folyamatokban. És Trumpnak bizony meg kell tanulnia ezt a leckét. Annak, hogy „Európa fő kerékkötője” – ahogy a német és általában az uniós média, Orbánt nevezte – távozott, gyakorlati hatása máris látható. Magyarország visszavonta vétóját mind a Moszkva elleni 20. szankciócsomaggal, mind az Ukrajnának nyújtandó 90 milliárd eurós kétéves hitelcsomaggal kapcsolatban. És bár formálisan ez a „Barátság” olajvezeték újraindítását követően történt, amit Budapest és Pozsony is kívánt érni, nehéz nem észrevenni a közvetlen összefüggést a közelgő hatalomváltással Magyarországon. Véget ért a több hónapos bizonytalanság, amely szemléletesen mutatta az európai intézmények gyengeségét, és megbénította mind Brüsszel, mind Kijev tervezési lehetőségeit. Fontos továbbá, hogy mivel a miniszterelnöknek hatalmas szövetségesei voltak Moszkvában és Washingtonban, megkísérelhette volna amtidemokratikus módszerekkel befolyásolni a választások kimenetelét. De ez nem történt meg. Orbán reakciója alig különbözött attól, ahogyan egy demokrata viselkedne hasonló helyzetben. Már április 12-ről 13-ra virradó éjjel nyilvánosan elismerte vereségét, gratulált Magyarnak a győzelemhez, kijelentette a Fidesz alapvető megújításának szükségességét, majd néhány nappal később érzelmes interjút adott, amelyben a „fáradtság, fájdalom és üresség” érzéséről, valamint a hatalomátadás megszervezésére való készségéről beszélt. Ez az európai demokratikus projekt életképességének mutatója, amelyben még a „legfőbb kerékkötő” is a szabályok szerint játszik karrierje kulcsfontosságú pillanatában. Az euroszkeptikusok azonban nem tűntek el Orbán kormányzásának lezárása gyengítette a nacionalistákat és erősítette az Európai Uniót. Az euroszkeptikusok nem titkolták csalódottságukat. A botrányos hírű milliomos, Filip Turek, a jelenlegi cseh kormányban részt vevő jobboldali „Motorista” párt tiszteletbeli elnöke őszintén kimondta: „Attól tartok, hogy egy nagyon erős európai szövetségesünket vesztettük el.” Kétségtelen, hogy a cseh miniszterelnök, Andrej Babiš, akárcsak Fico a szomszédos Szlovákiában, tisztában van azzal, hogy a jobboldali-euroszkeptikus trend időben korlátozott, érzékeny a helyzet változására, és a populisták ugyanolyan gyorsan elveszíthetik a hatalmat, ahogyan megszerezték. De Orbán és társai inkább tünetek, a közösségen belüli folyamatokra adott reakciók. Az EU vezetése pedig azt kockáztatja, hogy súlyos hibát követ el, ha a tünetek leküzdésére összpontosít, a betegség helyett. Az elmúlt években az EU-ban népszerű volt a „többsebességes Európa” koncepciója. Ennek lényege az volt, hogy a gazdasági és politikai szempontból erős államok (Franciaország, Németország, Olaszország) gyorsabban valósítják meg az integrációt, mint a „gyengébbek”, akik számos okból nem kívánják felgyorsítani az együttműködést. Egy ilyen modellnek utat kellene nyitnia a konszenzus hatékonyabb keresése felé anélkül, hogy időt vesztegetnének a végtelen egyeztetésekre. A koncepciót átfogalmazva: a többsebességű Európa már meg is valósult – igaz, ez más formában nyilvánul meg. Orbán távozása után is számos európai fővárosban maradtak olyan erők, amelyek alapvetően nem értenek egyet a jelenlegi brüsszeli mainstreammel. Az euroszkeptikusok fő fegyvere továbbra is a vétójog, amelyet minden EU-tagállam kiterjeszthet gyakorlatilag bármely alapvető döntésre – a külpolitikától és a közös védelemtől a költségvetésig és az Európai Unió bővítéséig. Csak kétféle módon lehet átállni az egyhangúság elvéről a kollektív többség eszméjére: az Európai Unióról szóló alapszerződés módosításával, vagy az Európai Tanács határozatával egy adott területre vonatkozó szavazási mechanizmus megváltoztatásáról. Mindkettő egyhangú jóváhagyást igényel. Orbán a vétójogot a saját jellegzetes politikai stílusának részeként alkalmazta, de korántsem ő az egyetlen, aki élvezte és élvezi ezt a lehetőséget. Egy héttel azután, hogy a magyarok többsége piros lapot mutatott Orbánnak, a bolgár választók többsége leadott szavazataival lehetővé tette Rumen Radevnek, a nyugalmazott tábornoknak és az ország volt elnökének, hogy a közeljövőben egypárti kormányt alakítson. Radev, aki a „Oroszországgal való párbeszéd” mellett áll és az „európai bürokraták”, az Oroszország elleni szankciók, az Ukrajnának történő fegyverszállítások és az EU bővítése ellen emel szót, a vétójogot a bolgár szuverenitás fontos elemének tekinti. Sőt, ezt az eszközt korántsem csak az euroszkeptikusok támogatják. Ausztria, a Baltikum és Málta eurobarát kormányai számára ez a módja annak, hogy megőrizzék a nemzeti érdekeik védelmének lehetőségét, és szembeszálljanak a nagy politikai szereplőkkel. Velük kompromisszumot találni sokkal nehezebb lesz, mint Magyar Péterrel megegyezni Magyarország új külpolitikai irányvonaláról. Orbán veresége nem jelentett kiütéses vereséget az európai jobboldali populisták számára. Az „Alternatíva Németországért” épp megerősítette pozícióit, és rekorderedménnyel vezeti a nemzeti közvélemény-kutatásokat, néhány százalékponttal megelőzve Merz konzervatívjait. Franciaországban egy év múlva elnökválasztások lesznek. Emmanuel Macron már bejelentette, hogy második mandátumának lejárta után visszavonul a politikától. A közvélemény-kutatásokban az első helyet a „Nemzeti Tömörülés” és annak valószínűsíthető elnökjelöltje, Jordan Bardella foglalja el. Saját országukban a belga és az osztrák jobboldali radikálisok is vezetnek. Nem mondhatjuk, hogy a hatalomváltás Budapesten garanciát jelentene az Ukrajna számára nyújtott hatékony, átfogó és – ami a legfontosabb – hosszú távú támogatásra. Magyarország aligha fogja a közeljövőben megakadályozni a Kijevnek nyújtott pénzügyi segítséget. Igaz, Magyarország a részvételtől is elállhat. Ez lehetővé tenné a pontosabb tervezést. Mindazonáltal a német „annyit segítünk, amennyire szükség van” formula, amelyet Berlin 2022 óta alkalmaz, korántsem mindenkit vonz. Legkésőbb 2029-ben Brüsszelnek újra fel kell vetnie a Kijevnek nyújtandó többmilliárdos segítség kérdését. Nem kizárt, hogy ez még korábban is bekövetkezik. A WSJ információi szerint Ukrajnának nem lesz elegendő a rendelkezésre álló 90 milliárd euró, és további 19 milliárdra lesz szüksége. Az Európában, a világban és egyes európai államokban zajló válságok sorozata, a nemzeti költségvetések kiadásainak csökkentése és a fájdalmas reformok miatt az elégedetlenkedők száma csak növekedni fog. Még nehezebb megegyezést találni Ukrajna EU-tagságának kérdésében. Orbán távozása bizonyos mértékben gonosz tréfát űzött Brüsszellel. Korábban a magyar miniszterelnök következetes és nyilvános „nemje” egyfajta alibiként szolgált az Európai Unió vezetése számára. Most viszont Kijev még kitartóbban fogja feltenni partnereinek a kényelmetlen kérdéseket. Volodimir Zelenszkij elutasította országának „szimbolikus” vagy „részleges” tagságát a közösségben. Morális szempontból nincs mit felhozni az elnök érvelése ellen: Ukrajna hatalmas árat fizet azért, hogy az európai népek családjának tagja lehessen, és védi Európát. De Ukrajna sikeres és gyorsított EU-csatlakozását – a tárgyalócsoportok munkájától a végleges szerződés nemzeti parlamentek általi ratifikálásáig – jelenleg még a legmerészebb megfigyelő sem tudja elképzelni. A kényszerű „sem igen, sem nem” helyzet pedig elkerülhetetlenül konfliktusos légkört teremt Kijev és Brüsszel közötti kapcsolatokban. Távol Ukrajnától – közel a viszályhoz Funkcionálisan Orbán távozása az egységes Európa győzelme. Azok az európai vezetők, akik szellemiségükben közel állnak hozzá, aligha fognak ilyen irracionálisan és következetesen keresztbe tenni a legtöbb kezdeményezésnek. De a hatalomváltás Budapesten nem ad választ az Európát érintő öt fő kihívásra. Először is, mit kezdjünk az eurószkeptikusokkal, akik az összes európai választópolgár legalább egynegyedét képviselik? Három stratégia létezik ez ügyben: az EU aktívabb megelőző tevékenysége a nemzetállamokban, hogy meggyőzze a lakosságot arról, ne adjanak hatalmi mandátumot az európai egység ellenzőinek; az euroszkeptikus mozgalmak elleni küzdelem; vagy az integrációjukra tett kísérlet. Ezek a stratégiák nem jelentik a végső megoldást, és mindegyiknek megvannak a maga hátrányai. Másodszor, eddig sem világos, hogy az európai mainstream politikusoknak hogyan kell felépíteniük a választókkal való kommunikációt a kiadások folyamatos növekedése kapcsán. Európát magas láz gyötri. Németországban a kormány az egészségbiztosítási reformról tárgyal, amely a biztosítási díjak jelentős emelkedéséhez és egyúttal a nyújtott szolgáltatások korlátozásához vezethet. Belgiumban a költségvetés szociális tételeinek drasztikus csökkentését tervezik. Franciaországban új költségvetési korlátozások vannak napirenden, Lengyelországban pedig a nyugdíjkorhatár emelésére számítanak. Ilyen helyzetben nehéz megtalálni a megfelelő politikai nyelvezetet, amellyel meg lehetne magyarázni a védelemre és a biztonságra, valamint az Ukrajnának nyújtott segítségre fordított többmilliárdos beruházások szükségességét. Harmadszor, jellemzőek Merz kijelentései arról, hogy Ukrajna nem fog gyorsan belépni az EU-ba, nem is beszélve a lehetséges területi engedményekről. Orbán veresége után Európának új kapcsolati formátumot kell kialakítania Kijevvel, és konkrétabb válaszokat kell adnia a teljes jogú tagság kilátásairól. Ez nem csupán a 27 EU-tagállam és Ukrajna közötti párbeszéd. Legalább két EU-tagságra pályázó ország, Montenegró és Albánia rendelkezik 2010, illetve 2014 óta ilyen státusszal. Ezek az országok szorgalmasan teljesítik a politikai, gazdasági és monetáris követelményeket, számos reformot hajtanak végre, és már messzire jutottak ezen az úton. Teljes jogú résztvevőknek kell lenniük az EU-ba való belépés rendjéről szóló vitában. Negyedszer, az Európai Unióban messze nem mindenki ért egyet azzal (bár ezt hangosan nem mondják ki), hogy a közösség politikai-gazdasági szövetségből politikai-katonai szövetséggé alakuljon át. A nagy európai háború ötödik évében továbbra is érvényesül a földrajzi elv: minél távolabb van egy állam az ukrajnai háborús övezettől és Oroszországtól, annál kisebb az általa érzékelt orosz fenyegetés. Az Oroszországi Föderációval való szembenállás és a szükséges fegyverkezés ugyanolyan hosszú távú projekt, mint Ukrajna támogatása, ha nem hosszabb. Ez az európaiaktól maximális akaraterőt és elszántságot igényel. Ötödször: Európa leginkább Trump-párti miniszterelnökének bukása csapást jelentett az amerikai kormányzat számára, és egyértelmű üzenetet küldött a Fehér Háznak, de a gyakorlatban semmit sem jelent az EU amerikai orientációjú stratégiájának kialakításában. Trump most is az európai szövetségesekkel való konzultáció nélkül indít háborús konfliktusokat, és nem veszi figyelembe azokat a kockázatokat, amelyeknek ők ki vannak téve. Washington ismét megkérdőjelezi az USA NATO-tagságának célszerűségét, és az Irán elleni háborúban tanúsított engedetlenség miatt a szövetségből való kizárással fenyegeti Spanyolországot. És bár a NATO alapító okiratai nem írják elő a szövetségből való kizárást, az amerikai „védőernyő” összeomlásának veszélye addig, amíg Európa nem képes önállóan biztosítani saját biztonságát, nem is olyan csekély. Az EU megtanult keményen szembeszállni az USA-val, amit a Grönland körüli konfliktus is megmutatott, de úgy tűnik, hogy Trump elnökségének második évében sincs még világos stratégiája a Fehér Házzal való kapcsolatokra és a „trumpizmus” jelenségével szembeni fellépésre. Így tehát elmondhatjuk: Európa fő „rosszfiúja” távozott, és ez lehetőséget ad az EU-nak a konszolidáció, a hatékonyság és végső soron a szövetségi szintű szuverenitás fokozására. De továbbra is fennállnak azok a kihívások, amelyekkel a világtörténelem legnagyobb, demokratikus államokból álló szövetsége szembesül. Összefoglalva: Európában Orbán nélkül is van épp elég gond, de azért nagy könnyebbség a távozása. Keveseknek fog hiányozni – ha ugyan egyáltalán távozik a politikából és nem bukkan fel uniós képviselőként vagy frakcióvezetőként a továbbiakban. De azért jobb lenne nélküle, meg kell hagyni. Szele Tamás